6.rész: Otthon, majd Kanada

Itt vagyok! :) Bocsánat, ha korábbra vártátok, de úgy alakultak a dolgok, hogy csak most tudtam jönni! A következő frisst megpróbálom vasárnap hozni. És a rendszeresség még a jövőhéten is fenn áll, de, hogy mi lesz utána... még fogalmam sincs... csak minden második hétvégén fogok tudni írni, mert kéthetente apámékhoz megyek, de akkor megpróbálok majd nagyobb mennyiségűt írni, hogy mindig legyen majd! :)
Ehhez a részhez egyébként nincs sok hozzáfűznivalóm...  az egyetlen az, hogy ebben most nincsenek képek. Sajnálom... Remélem azért örültök! :)

Még vasárnap este összeszedelőzködtünk és felszálltunk a repülőgépre. Sajnáltam itt hagyni Monacót, de ugyanakkor hiányzott az én jól megszokott kis életem is. A repülőn sikerült szundítanom egy kicsit, ettől függetlenül majd összeestem az álmosságtól, mikor a bőröndjeinkre vártunk. Sikerült előhalásznom, kihúztam a fogóját és magam után húzva indultam az ajtóhoz. Laciért eljött a barátnője kocsival, nagyon kedvesek voltak és minden tiltakozásom ellenére hazafuvaroztak. Holt fáradtan kotortam elő a kulcscsomómat, természetesen a táskám legaljáról. Próbáltam a lehető legcsöndesebben beesni az ajtón, Lau szobájából kiszűrődött a tévé halk hangja. Lábujjhegyen tipegtem el az ajtó előtt, de a bőröndöm kereke más véleményen volt. A szobám ajtajában beleakadt a küszöbbe, majd egy hatalmas puffanással a földre csapódott. Szitkozódva tettem be a sarokba, majd az ágyra roskadtam.
- Fló? – drága barátnőm pizsamában, szénaboglya hajjal és holt kómás fejjel vánszorgott az ajtómhoz.
- Én vagyok. Bocs, hogy felébresztettelek. Feküdj vissza nyugodtan, ma már nem zajongok... - lerúgtam a topánkámat, a szekrényhez sétáltam.
- Milyen volt Monaco? - ásított egy hatalmasat.
- Holnap mindent elmesélek, rendben? - pillantottam hátra. Kirángattam egy itthoni topomat a szekrényből, majd a fiókomból elővettem egy francia bugyit és a fürdőszoba felé indultam.
- Oké - battyogott vissza a szobájába.
Gyorsan megmosakodtam, a zuhany majd ráér reggel.. magamra kapkodtam a ruhámat és visszasétáltam a szobámba. Felemelő érzés volt újra bebújni az én puha, jól megszokott kis ágyikómba.
Reggel szinte letámadtak, Laura egy bögre capuccinóval és meleg szendviccsel rontott be a szobámba.
- Jó reggelt! - vigyorogva huppant le az ágyamra.
- Hány óra? - A fejemre húztam a párnát. Jól bevett szokásom volt, gimnazista korom óta. Utáltam, ha felkeltenek, mindig magamtól ébredtem. Ettől függetlenül sose késtem..
- Fél tíz.
- Hagyj aludni! - legyintettem, hogy hagyjon magamra, de nem tágított.
- Ne már! - rántotta le rólam a takarót! - Képes lennél még órákig szenvedtetni, mikor majd megőrülök, hogy elmeséld mi volt?! - a kiskutya könyörgő szemei hozzá képest sehol sem voltak. Ha csak ránéztem bűntudatom támadt, úgy éreztem kínzom őt.
- Na, jó - feljebb csúsztam az ágyban és mesélni kezdtem. Minden apró részletet elmeséltem, amit ő külön élvezett. A Sebastianos részeknél mosolygott a legjobban, ő volt a kedvenc versenyzője. Tíz percen át, külön részleteznem kellett, milyen ő élőben. Habár Pesten lakunk, tizenéves kora óta nem jutott ki a Hungaroringre, amit általában rosszul is viselt. Megfogadtam, hogy a közeljövőben egyszer kimegyek vele.
Miután megtudott minden szaftos részletet, átadtam a nekiszánt kis ajándékomat, majd kipakoltam a bőröndömből. A pakolás végeztével még megejtettem egy gyors zuhanyt mielőtt bementem az irodába. Lacival az ajtónál találkoztunk, ő hozta a kint készített anyagot. Bent szinte ugyanaz a társaság ült, mint mikor közölték, hogy vár rám Monaco.
Lejátszottuk az egész anyagot, mindenki a kis filmre szegezte a tekintetét, kivéve engem. Figyeltem az arcokat, hátha ki tudok szűrni valamit a tekintetükből, de mintha mindenki pókerarcot öltött volna fel.
Remegő ujjal állítottam le az utolsó interjú után, az igazgató felsóhajtott. Nem sugallt túl jó jelet…
- Nos, Flóra… - kezdett bele. - nem gondoltam volna, hogy… - hogy képes lesz valaki egyszer így elrontani a dolgot? Ezt akarja mondani, ugye? A gyomrom apró csomóvá zsugorodott és folyt rólam a víz. Aggódtam a mondat befejezése miatt - hogy ennyire remekül meg fogod oldani a feladatot! - büszkén mosolygott rám. A szívemről, mintha egy követ szakítottak volna le..
- Szóval tetszik? - vidultam fel.
- Igen, nagyon jól sikerültek - A mosoly lassacskán levakarhatatlanná vált az arcomon. Legalábbis ezt hittem, amíg meg nem szólalt újra - Ami Kanadát illeti… Zoli valószínűleg már jobban lesz, de nem szívesen utaztatnám ilyen messzire. Ha esetleg elvállalnád…
- Persze, nagyon szívesen - vágtam rá, amin kuncogni kezdtek. 
- Hát akkor, addig még megtárgyaljuk a részleteket - felállt az asztaltól, mindenki követte a példáját.
- Rendben - bólintottam aprót. Lassan elköszöntem a többiektől is és hazaindultam. Mára már nem várt semmilyen munka sem és ez felettébb megnyugtató volt.

Alig több mint másfél hét elteltével, izgatottan pakolgattam a bőröndömbe. Még sosem jártam Amerikában, de mindig is nagy vágyam volt, így kíváncsian vártam a hétvégét. Laura alig ért haza, nekiült segíteni nekem bepakolni. Kanadában nincs túl jó idő, ezért lényegesebben melegebb ruhákat pakoltam be, mint legutóbb Monacóhoz. Természetesen elengedhetetlen volt a laptopom is, azt is becsomagoltam és a bőrönd mellé helyeztem.
- Bár csak én is mehetnék… - sóhajtott fel Lau a vacsoránál.
- Te inkább koncentrálj most a vizsgáidra! Ha azok jól sikerülnek, talán a szüleid meglepnek egy jeggyel a Magyar Nagydíjra - biztatgattam.
- Remélem - vigyorgott. Nem irigyeltem, a Corvinus Egyetemen tanul vendéglátás és turizmus szakon. Nagy álma, hogy egyszer ő maga is vendéglátó legyen, de ahhoz még van két éve, az ország legnehezebb és legjobb egyetemén. Nekem ezzel szemben csak egy kis főiskolai végzettségem volt, ami szükséges volt ahhoz, hogy bekerülhessek a csatornához.
- Kikísérlek reggel a reptérre, oké? - betette a tányérokat a mosogatóba és elöblítette.
- Nem kell miattam korán felkelned!
- Nem miattad, amúgy is akarok még reggel tanulni egy kicsit - magyarázta.
- Hát rendben, te tudod - mosolyodtam el. Általános iskola óta voltunk barátnők, de akkor kerültünk igazán közel egymáshoz mikor összeköltöztünk. Csak egymásra számíthatunk, ez pedig sokat jelent. - Jó éjt! - öleltem meg, mielőtt a szobámba vonultam. Szerencsére még vacsi előtt letusoltam, így csak bebújtam az ágyamba és hagytam, hogy elmerüljek az álmok tengerén.
Az ébresztőm hajnalban pityegett, kinyomtam és kimásztam az ágyamból. Elintéztem minden fontos teendőmet, lassacskán Lau is felkelt és követte a példámat. A nap akkor kezdett felkelni, mikor elindultunk.
A repülőtéren már ott vártak a srácok, ugyanaz a három ember, mint legutóbb. Örültem, hogy nem kaptunk új embert, mert így négyen már legalább ismertük egymást.
A repülőút simán ment, bár rendkívül unalmas volt. Alapvetően elég izgő-mozgó típus vagyok, így a sok ülés messze áll tőlem. Felüdülést jelentett lelépkedni a repülő lépcsőjén, majd sorba állni a bőröndökért, azonban hamar elment a kedvem, hiszen a szállodáig újabb fél óra kocsikázás volt hátra. Az idő nem volt túl fényes, de rossznak sem nevezhettük. Kanada pedig egyszerűen nagyszerű. Minden annyival másabb, mint Magyarországon..
A taxi leparkolt a Montreali szálloda előtt, kikapkodtuk a táskákat a csomagtartójából és a recepcióhoz siettünk.
Különszobát kaptam, míg a három fiú egyet. Nem irigyeltem őket, de minden ajánlatom ellenére se akartak átvándorolni hozzám. Mindhárman így érezték helyesnek, nem ellenkeztem, örültem egy kis magánynak.
Lepakoltunk, egy gyors tusolás után elindultunk sétálni. Az idő eltolódás miatt itt még csak délután volt, az emberek nyüzsögtek a városban, mégis olyan hangulatos volt minden. Készítettem pár fényképet, kitudja járok-e még életem során Amerikába.
Csak a környéket fedeztük fel, felmértük hol találhatunk szuvenír boltot, élelmiszer boltot és hasonló helységeket.
Az utazás és a séta kifárasztott bennünket. Hiába, az időeltolódáshoz még nem tudtuk tartani magunkat. Visszasétáltunk a szállodába és mindannyian aludni tértünk. Magyar időszámítás szerint reggel ébredtem, ami itt csak hajnal volt. Forgolódtam egy darabig, de nem tudtam visszaaludni. Bekapcsoltam a televíziót, halkan szólt, fél füllel hallgattam, míg kerestem egy kis nassolni valót a bőröndömben. Egy zacskó nápolyi mellett döntöttem, a tévét figyeltem, éppen híradó ment. Hiába… rossz és hülye emberek mindenhol vannak…
a hírek után még egy órát tévézgettem, leginkább kapcsolgattam, nem találtam egy érdekfeszítő műsort sem. A nap lassacskán felkelt, de még mindig korán volt. Magamra öltöttem a futós cuccomat, összeszereltem a headsetet a telefonnal és elhagytam a szállodát. Szükségem volt egy kis friss levegőre.
Montreal, Québec tartomány déli részén fekszik. Két folyó veszi körül, így talán nem is véletlen, hogy kikötőváros. A szállodánk a Szent Lőrinc-folyó partjától nem messze helyezkedett el, azt terveztem, hogy szemügyre veszem a folyót.
A szállodától nem messze volt egy kis park, ami a folyót elválasztotta tőlünk. Futásnak eredtem, körbefutottam a parkot, lekanyarodtam egy ösvényen, ami a partra vezetett. Gyönyörű volt és hangulatos. Végig kocogtam a parton, egy másik ösvényen kanyarodtam vissza a parkhoz. Jóval hosszabbnak látszott és csak reménykedtem benne, hogy ugyanabba a parkba vezet vissza.
A város kezdett éledni, a hátam mögött hallottam pár bicikli hangját, az utakat pedig kezdték elárasztani az autók. Annyira koncentráltam, hogy figyelmen kívül hagytam a mögöttem kocogókat.
Lelassítottam és pár pillanat múlva valaki belém ütközött.