Sziasztok! Megérkeztem. Sajnálom, hogy sokat kellett várni, de nehezen vettem rá magam az írásra, mert úgy éreztem nem megy mostanában. De most itt vagyok!! És amennyiben kapok 15 kommentet, gyorsan meg írom a következő részt is!! :)) Szóval, izzítsátok a billentyűzetet, ha egy kicsit is érdekel titeket Sebastian és Flóra szerelme. :))
- Úr Isten! – nyögtem. Még mindig képtelen voltam felfogni a látottakat.
- Flóra? – túrt idegesen a hajába unokabátyám. Amint sikerült agyilag is felébrednie jobbjára pillantott, majd ismét rám. – Megmagyarázom – kezdett bele.
- Nem kell – fintorogtam. Nem azzal volt a problémám, hogy az unokatesóm történetesen a legjobb barátnőmet cipelte az ágyába, hanem azzal, hogy féltem a kapcsolatuk jövőjétől.
- Fló – ébredt fel Laura is, majd aggódva méregetett engem. Képtelen voltam megszólalni, így inkább magukra hagytam őket, habár éreztem, hogy félre fogják érteni a dolgot.
Leültem az ágyamra és csak gondolkodtam. Sose gondoltam volna, hogy egy nap pont ők ketten. De igazából… mindkettőjüket ismerem és szeretem annyira, hogy tudjam, sosem bántanák meg egymást.
- Flóra – barátnőm állt meg az ajtóban. Már sikerült magára kapkodnia a ruhái nagy részét. – Haragszol? – ült le mellém.
- Nem – ráztam meg a fejem.
- Akkor mi a baj? – kérdezte aggódva.
- Csak féltelek. Laura, te Magyarországon laksz – emlékeztettem.
- Te pedig Németországban, míg Sebastian Svájcban – emlékeztetett ezúttal ő.
- Nekünk is nehéz – magyaráztam. – De én legalább láthatom, mikor dolgozok. Veletek mi lesz? Ki fogjátok bírni? Vagy… vagy ez csak egy éjszakára szólt?
- Nem tudom – temette arcát a kezeibe. – Nem csak egy éjszakára! Mi.. azt hiszem az hozott minket közelebb egymáshoz, hogy mostanában több időt voltunk kettesben.
- Szóval én vagyok a hibás? – kaptam fel hirtelen a vizet. Szép. Még a végén az egész az én felelősségem lesz.
- Nem ezt mondtam! Nem bánom, hogy magunkra hagytál, mert tudom, hogy Seb boldoggá tesz, de neked is meg kell értened, hogy engem most Dávid tesz azzá. Erre a buliban jöttünk rá, miközben barátnőt kerestem neki. Tudod, néha a dolgok ott vannak az orrunk előtt, csak nem vesszük észre. Én se vettem észre, hogy szeretem, csak mikor az alkohol segített felszabadulni – magyarázta. Még mindig a szőnyeget tanulmányoztam.
- Szóval szereted – nyugtáztam. – Na, és ő?
- Én is – szólalt meg unokatestvérem.
- És a távolság? – kérdeztem tőle is.
- Mindenkinek kell áldozatokat hoznia – vonta meg a vállát.
- Ettől ne foglak kevésbé szeretni – mosolygott Laura.
- Meg se fordult a fejemben – mosolyogtam én is, majd megöleltük egymást. Nincs mit tenni. Ő örökre a legjobb barátnőm marad.
A napok gyorsan teltek. Laura és Dávid sok időt töltött együtt, és tényleg látszott rajtuk, hogy boldogok. Nekem viszont hiányzott Seb. Naponta legalább kétszer beszéltünk telefonon, mégis alig vártam már, hogy Belgiumba érjek, és újra lássam.
Kedd este kísértük ki Laurát az állomásra. A búcsú könnyes volt, akárcsak költözésemkor. De a lelkemre kötötte, amint tudom, látogassam meg őt, meg persze a szüleimet is. Velük is beszéltem az elmúlt napokban, de semmi új hírük nem volt apám betegségét illetően, még mindig stagnál. Nem tudtam ez most jót jelent-e vagy inkább rosszat, de próbáltam nem sokat agyalni ezen. Ha rágörcsölök, azt ők is megérzik a hangomból és aggódni kezdenek.
Miután hazamentünk az állomásról Dávid beült a számítógépe elé. Én inkább elővettem a bőröndömet és boldogan kezdtem válogatni a ruháim között. Holnap végre újra láthatom Sebastiant. Ezt a tényt még az sem ronthatja el, hogy titkolóznunk kell a kapcsolatunkat illetően.
Beszéltem Kaival és Annaval is. Belgiumban elég változó az időjárás, így pakoltam rövid és hosszú ruhákat egyaránt. Miután az utolsó darabot is a bőröndbe helyeztem, letusoltam, majd lefeküdtem aludni. Másnap reggel indultunk a reptérre. Nem volt időm elbúcsúzni Dávidtól, egy cetlit hagytam neki a konyhaasztalon.
Taxival mentem Köln határáig, ahol Anna várt és vitt a repülőtérig.
- Mi újság veled? – érdeklődött. – Olyan kivirult vagy!
- Semmi különös – vontam vállat mosolyogva. Csak megtaláltam a szerelmet a mi kis bajnokunkban… - És veled?
- Nem sok – vont vállat. – Apáék elvittek Horvátországba nyaralni. Nagyon jó volt. Látod, hogy lebarnultam? – mutatott karjára.
- Igen – mosolyogtam. – Jó neked! Nekem nem volt időm nyaralást szervezni.. De itt volt a barátnőm és annak nagyon örültem!
- Lau… Laura? – kérdezte.
- Igen – bólogattam. – Ő – már most hiányzik.
- Akkor te se unatkoztál – mosolygott.
- Nem, de azért már kicsit hiányzott a munka – feleltem.
- Olyan munkamániás vagy – forgatta szemeit.
- Csak szeretem, amit csinálok – emlékeztettem. Ettől még nem gondolom magam munkamániásnak, egyszerűen csak… ez az egyetlen, amihez értek és szeretem.
- De ennyire?
- Igen – bólogattam.
A repülőtéren találkoztunk Kaival és a szokásos huzavonák után elfoglaltuk helyünket a repülőn. Már csak pár óra és újra a kezemben tarthatom a mikrofont. Be kell vallanom, tényleg nagyon hiányzott már a munkám, nem csak Seb.
Kaival is megbeszéltük, ki mit csinált a szünetben, majd a Belgiumi menettervet vettük át.
A repülőtérről azonnal a hotelbe mentünk. Annaval megint közös szobát kaptunk. Gyorsan kipakoltunk, ettünk pár falatot, majd elindultunk a pályára, hogy elkészítsük a pályabemutatót és meginterjúvoljunk pár embert. Titkon persze abban reménykedtem, hogy az egyik interjúalanyunk az ifjú címvédő lesz.
A pálya hosszú volt, de azért vállaltam, hogy végig sétáljunk rajta. Bemutattuk az egyes kanyarokat, a DRS zónát, a rajtot és összeszedtünk minden információt, ami fontos lehetett a nézők számára. Amint kikapcsoltuk a kamerát és elindultunk a bokszutcához, rezegni kezdett a mobiltelefonom. SMS-em érkezett.
Gyönyörű vagy! – olvastam a rövid üzenetet. Megnéztem a telefonszámot, amiről küldték. Sebastiané volt.
Honnan veszed? – írtam vissza neki.
Látom. :) – körbefordultam saját tengelyem körül, de nem láttam sehol. Ahogy közelebb értünk a bokszutcához, szemügyre vettem a Red Bull istállóét, de ott se láttam. – Nézz fel! – úgy tettem, ahogy kért. Egy erkély, vagy inkább terasz szerűség volt az épületen, az én drága szőkém pedig ott mosolygott a mobiltelefonjával a kezében. Feltűnés nélkül intettem neki egy aprót, mitől mosolya még szélesebb lett. Szívemet öröm töltötte el. Boldoggá tett, hogy újra láthatom a férfit, akit szeretek.
Később találkozunk? – jött a következő üzenet.
Kettesben? – dobbant nagyot a szívem.
Igen. Hétkor a mi szállodánknál? – kérdezte. Felpillantottam és habár már távolodtunk tőle, még így is láttam azt a huncut mosolyt az arcán.
Nincs bejárásom.. – emlékeztettem.
Nem probléma. Légy hétkor a hátsó bejáratnál! A többit én elintézem – nem volt több kérdésem. Tudtam, ha azt mondja, tényleg meg fogja oldani. Az órámra pillantottam. Még rengeteg idő van hétig.
- Baj van? – kérdezte Anna.
- Nem, nincs – ráztam a fejem. Csak azon merengek, milyen kifogással lépjek le este.
