Sziasztok!
Nagyon szépen köszönöm a 8 rendszeres olvasót! Álmomban sem gondoltam, hogy ilyen hamar összegyűlik ennyi! Nagyon hálás vagyok nektek! :) Meg is hoztam az új részt! Nincs különösebb hozzáfűznivalóm, csak annyit jegyeznék meg, hogy ezentúl különböző színekkel fogom jelölni, hogy milyen nyelven beszélnek. A zöld jelenti az angolt és a piros fogja majd a németet! Ezt el ne felejtsétek! :)))
Szerdán nem különösebben büszkélkedhettünk programokkal, útbaigazítás volt, elmondták a részleteket és már mehettünk is vissza a szállásra.
A csütörtökünk azonban annál zsúfoltabb volt, ugyanis Monaco az egyetlen hely ahol csütörtökönként vannak a szabadedzések, mivel a péntek itt amolyan pihenőnap.
A délelőtti szabadedzés előtt a paddockban Tibor készített egy interjút Lewis Hamiltonnal. Én is szerettem volna, de Laci azt mondta várjunk inkább az edzés végéig.
Így hát a két edzés között csíptük el az első versenyzőket. Kicsit sajnáltam őket, alig volt idejük leülni kicsit, máris másik újságíró vagy riporter állt előttük. Hamiltont állítottuk meg elsőnek, rendkívül bizakodó volt, tekintve, hogy nagyon jól sikerült a szabadedzése. Azonban mégsem szimpatizáltam vele túlzottan. Tudom, hogy nem alapozhatok személyes véleményekre és azt legfőképpen nem hangoztathatom, de magamban azért muszáj volt megjegyeznem.
Lewis után sikerült elcsípnünk Jenson Buttont is, hasonlóan nyilatkozott, bár véleményem szerint jóval szimpatikusabban. Az azonban feltűnt, hogy mindketten azt hangoztatták, hogy itt talán majd meg tudják verni a Red Bull-okat.
Mostanában nem néztem annyira a forma-1-et, de azzal tisztában voltam, hogy Sebastian Vettel, tavalyi világbajnok győzelemsorozata eléggé bosszantja most a versenyzőket.
Megmutatkozott bennem a riporter vér, egyre jobban vártam, hogy végre interjút készíthessek a nagy ellenféllel.
A paddockban nagyon nagy volt a nyüzsgés, de legalább sikerült ennünk pár falatot a második szabadedzés előtt. Az asztalnál ülve kiszúrtam egy Red Bull-os szerelésben szaladgáló srácot. A baseball sapkától nem láttam az arcát, de biztos voltam abban, hogy ismerem valahonnan.
Amikor pedig egyszerre tíz újságíró rohant oda, hogy megállítsa, arra is rájöttem, hogy honnan. Ő volt Sebastian Vettel, teljes életnagyságban.
Meg kell, mondjam, kinézetre egyáltalán nem rossz, sőt… és a mosolya sem sugallt semmi féle egoizmust. Szerénynek tűnt és kedvesnek. Legszívesebben én is beálltam volna a sorba, de szegénynek így is volt elég gondja, ráadásul a második szabadedzés már itt volt a nyakunkon.
A srác, mikor válaszolt a legtöbb kérdésre visszasietett a Red Bull istállójába és készülődni kezdett.
Egy német televízió stábja csatlakozott az asztalunkhoz. Mivel kiskorom óta tanultam németül jól megértettem őket, s habár az érettségimet angolból tettem, imádtam németül beszélni. Kihasználtam az alkalmat és szóba elegyedtem a riporterrel, nagyon rendes volt és látszott rajta, hogy nem először van itt. Mikor megkérdeztem, elárulta, hogy már öt éve jár futamokra. Elpirulva vallottam be, hogy nekem ez az első alkalom, jót mosolygott rajtam és ellátott néhány jó tanáccsal.
A második szabadedzés alatt senki sem szólalt meg az asztalnál, bár még nem futam volt, de aki itt lemarad, valamiről annak a riportjai se lesznek olyan jelentősek.
Az edzésen jó köröket futottak, de Sebastian, akitől mindenki olyan sokat várt, nagy meglepetésre ezúttal csak az ötödik legjobb volt.
Amint a kocsik visszatértek a bokszokba, ismét elszabadult a pokol. Az újságírók próbálták lerohamozni a vezetőket, hogy interjút készítsenek. Mi is beálltunk a sorba, Sebastian Vettelhez próbáltunk közelebb jutni, de legalább négy embert kellett megvárni, hogy előttünk végezzenek.
Megálltam mellette, végig pillantott rajtam és tovább indult. Megrémültem. Komolyan ezért várakoztunk egész nap?
- Hé! - szóltam utána. Megpillantotta a kezemben a mikrofont és elmosolyodott.
- Bocsánat - sétált vissza hozzánk. - Nem tudtam, hogy ön is riporter - felpillantottam rá, legalább tíz centivel magasabb volt, tekintve, hogy lapos talpú cipőben voltam. A haja csapzott volt, arca kissé borostás, a szemei pedig gyönyörű kéken ragyogtak. Az összhangban mégis a mosolyának volt a legfontosabb szerepe. Gyanítom nem egy lányt vett már le a lábáról pusztán a mosolyával.
- Ki más lennék? - húztam mosolyra a számat.
- Gondoltam biztos valamelyik versenyzőtársam barátnője vagy, esetleg valamely szerelőé - nevetett. Elég elképzelhetetlennek tartottam, erre az esély körülbelül egy a millióhoz, én pedig soha életemben nem voltam az a szerencsés típus.
- Nem - kuncogtam. Laci oldalba bökött nekem pedig eszembe jutott a ’’kötelességem’’. - Készíthetnénk egy rövid interjút?
Mielőtt válaszolhatott volna megjelent az egyik Red Bull Racing-es szerelő, németül kezdett beszélni, minden bizonnyal azt hitte, majd mi nem értjük. A végére odaszúrt egy poént Sebastiannak, aki csak nevetett, majd bólintott. Én is kuncogtam egyet a beszóláson, mire Sebastian rám kapta a fejét.
- Öhm.. bocsánat.. - motyogtam.
- Értetted? - vigyorgott rám. Bólintottam egy aprót, mire a mosolya még szélesebb lett. Laci türelmetlenkedett mellettem, én pedig egyre csak Sebastian mosolyát néztem. Mintha bódító hatása lenne…
- Akkor, készíthetünk interjút? – nem tűnhettem túl jó riporternek, hiszen a ’’profik’’ nem kérdezik meg az ilyeneket, egyszerűen csak letámadják őket.
- Persze - nevetett.
Gondolatban összeszedtem a kérdéseimet és egyesével feltettem őket, Sebastian készségesen válaszolt mindegyikre. Az interjú után Seb tovább állt a bokszba, mi pedig még felvettünk egy kis jelenetet a pálya vonalán. Be kellett mutatnom a pályát, jó érzés volt ott állni, ahol még látszottak a versenyautók nyomai.
Laci leállította a kamerát, felsóhajtottam. Visszaindultunk az autóhoz, onnan pedig hamar a szálláshoz értünk. Estefelé még sétálgattunk és a szállodában beszélgettünk. Ahhoz képest, hogy három férfival kellett ide utaznom, jól éreztem magam velük, nagyon jó társaságnak bizonyultak.
Este még felhívtam édesanyámat, furcsa volt, éreztem, hogy nagyon kerüli az apa témát, így tudtam, hogy az állapota rosszabbodott. Rossz volt belegondolnom, hogy mennyire szenvedhet most, a hideg kirázott tőle és legszívesebben sírtam volna, de muszáj volt tartanom magam. Nem csak a fiúk miatt a szobában, hanem apám miatt is. Mindig arra tanított, hogy erősnek kell lennünk.
Miután letettem a telefont még pár percig álltam az erkélyen, hagytam, hogy a friss levegő segítsen kiszellőztetni a fejem, végül visszatértem a fiúkhoz a szobába. A Másnaposokat nézték DVD-n, leültem, hogy csatlakozzak hozzájuk, de úgy a felénél elnyomott az álom.
- Bocsi… - motyogta Laci és kisietett az erkélyre, ám ekkor már késő volt. Hiába forgolódtam még percekig, képtelen voltam visszaaludni. Lassan kikeltem az ágyból és a konyhába siettem egy életmentő kakaóért.
- Jó reggelt! - ült le velem szembe Szilárd.
- Neked is - bólintottam. - Hát te?
- Unatkoztam a másik szobában - vonta meg a vállát.
- Értem - mosolyodtam el. - Kérsz? - mutattam a kakaómra.
- Nem, köszi. Maradok a kávénál - intett az említett ital felé.
- Okés –húztam mosolyra a számat. Elszürcsölgettem a kakaómat, majd a fürdőszobába siettem. Szilárd nem volt nagy beszédpartner, függetlenül attól, hogy nagyon jó ember és a szakmájához mindenkinél jobban ért.
Kiválasztottam pár laza és kényelmes ruhadarabot a bőröndömből és úgy tértem vissza a fürdőszobába. Beálltam a zuhany alá, kiengedtem a hajam, hagytam végig folyjon rajta a víz. Jól esett a felfrissülés, ráadásul kint tombolt a hőség. Fél óra telhetett el, mikor elzártam a csapot, kifacsartam a hajamból a vizet és kiléptem a törölközőmért. Miután rendesen megtörölköztem és magamra kapkodtam a ruháimat, úgy döntöttem egy jó kis futással kezdem a napot. A hajamat amennyire tudtam szárazra töröltem és felkötöttem. A szobában előkerestem a fülhallgatómat, a baseballsapkámat és a napszemüvegem.
- Hova - hova? - Laci karba font kézzel állt az ajtófélfánál, mellette pedig Szilárd.
- Elmegyek kocogni, túl jó idő van ahhoz, hogy ne használjam ki - mosolyogtam rájuk, a telefonomhoz csatlakoztattam a fülest, majd átvezettem a kábelt a felsőm alatt.
- Okés - mosolyogtak. - Ha nem leszek, itt mikor visszajössz, elmentünk sétálgatni a környékre…
- Rendben - vontam vállat. Gyorsan felhúztam még a sportcipőmet és elindultam. A szálloda előtt bekapcsoltam a zenelejátszót a mobilomon és a fülembe dugtam a fülhallgatót. Először csak sétáltam, ám ahogy a ritmus egyre gyorsult lépéseim úgy váltak egyre gyorsabbakká. Imádtam a rock zenét, az egész családom rockos beállítottságú volt, hazai nagy kedvenceim a Depresszió, Road és Tankcsapda zenekarok. De a külföldiekben is ugyanúgy megtaláltam önmagam.
A kikötő felé indultam, gyönyörködtem a látványban és élveztem a friss levegőt. Hiányzott már a kocogás, idén még nem nagyon volt rá alkalmam.
Megálltam egy kis boltnál, vettem magamnak egy fél literes ásványvizet. Jó nagyot kortyoltam belőle, majd tovább futottam. A kikötőnél megálltam, muszáj volt leülnöm egy percre, hogy kifújjam magam.
Pár perce ültem egy helyben, amikor mozgolódást láttam a közelben, persze ez nem furcsa egy örökmozgó városban, de meglepődtem, amikor egy piros, bőrüléses motorcsónak állt meg az egyik jacht mellett, nagyban tárgyaltak valamit. Egy kocsi parkolt le mögöttem, nem nagyon foglalkoztam vele, inkább a férfit és a mellette álló két nőt figyeltem, vajon miről beszélgetnek?! Hirtelen koppant mellettem valami, összerezzentem és oldalra pillantottam.
Kopogtam egyet az ajtón, majd beléptem. A TV csatorna egész bizottsága ott ült az asztal körül, egyetlen szabad hely volt, nekem fenntartva.
- Örülök, hogy be tudtál jönni - kezdte az igazgató.
- Ez csak természetes - leültem a székre és kíváncsian vártam, hogy mi fog következni.
- Gyanítom, fogalmad sincs miért hívattalak ide - folytatta. Remek meglátás…
- Nem. Valamit elrontottam vagy? - kezdtem bele, de szinte azonnal félbeszakított.
- Nem, nem dehogy - intett egyet a kezével, jelezte, hogy maradjak csendben és hallgassam végig. Fészkelődni kezdtem, egyre kevésbé értettem a dolgot. Mit keresek itt, ha nem tettem semmit? - Épp ellenkezőleg… nagyon jó munkát végeztél. Sosem okozol csalódást, éppen ezért szeretnénk megbízni egy nagyon fontos feladattal.
- Micsodával? - csak suttogásként jött ki a szó a torkomon. Miért érzem azt, hogy ez nem lesz egy könnyű menet?
- Tudod az egyik kollégánk, Szujó Zoli- intett az említett felé - nos, ő szokta tudósítani a forma-1 adásait a helyszínekről, de ezúttal, nem tud ott lenni a következő futamon, egy szerencsétlen sérülés miatt. Éppen ezért arra a megoldásra jutottunk, hogy te alkalmas lennél a helyettesítésére!
- Én? - az ujjammal a mellkasom felé mutattam. Ezt most komolyan gondolják?
- Igen - bólintott a főnök. - A többiek majd körbevezetnek, annyi lenne a feladatod, hogy készíts néhány interjút és tájékoztass minket a legfontosabb információkról. Ez persze fizetésben is nagyobb összeget jelentene…- tette hozzá győzködve. - Feltéve persze, ha elvállalod!
- Most viccel? Persze, hogy vállalom! - ragyogott fel a szemem. Ez volt minden álmom, majd pont most utasítanám vissza a lehetőséget?
- Biztos? Csak, mert nem tűnsz túl boldognak.. – kérdezte arcomat fürkészve.
- Én, csak.. meglepődtem, hogy pont én. Tudtommal egyetlen nő sem kapott még ilyen megbízást a cégnél. - és ez így is volt. A forma-1 létezése óta, hölgy nem volt se kommentátor, se tudósító. Ezt mindig a férfiak képviselték.
- Itt az alkalom elkezdeni - mosolyodott el az igazgató. - Egyébként jelenleg senki sincs, aki magára tudta volna vállalni a szerepet, ezért gondoltuk, hogy mehetnél te!
- Rendben - bólintottam. Sejtettem, hogy valami ilyen van a dologban. Nem azért gondoltak rám, mert olyan jónak hisznek, egyszerűen csak nem találtak más illetőt.
- Azonban, már holnap el kellene utaznotok! - folytatta a csatorna vezetője. Végig gondoltam hol is lesz a soron következő futam!? Tegnap volt a Spanyol nagydíj, tehát most Monaco következik. Hűűűha!
- Rendben - bólintottam. Kaptam egy lapot, amelyen, rajta volt az összes információval. Mikor, s honnan indulunk, hol szállunk meg, melyik nap és hány órától lesz szabadedzés… minden fontos, tudnivalórajta, volt. Becsúsztattam a táskámba, majd a legfőbb információk megbeszélése után elindulhattam haza csomagolni. Elég feltűnő volt, hogy ez egy vészmegoldás, normális esetben már szóltak volna. Sértette kicsit az önérzetem, de legalább kaptam egy esélyt a bizonyításra.
Alig értem haza, máris a bőröndömet kerestem. Utaztam már el riportkészítés miatt, de az nem volt messze és nem is volt ennyire fontos. - - Hova készülsz? - állt meg az ajtómban Laura, ő a lakótársam és a legjobb barátnőm is egyben.
- Monacóba! - kirángattam a bőröndöt a szekrényem legaljából, kicipzároztam és elkezdtem bepakolni. Összeállítottam a fejemben egy sorrendet, mindig ilyen szisztéma szerint rendszerezek, jobb oldalra a ruhák, baloldalra a piperecuccok és közéjük a lábbelik. A többi rekeszbe pedig besüllyesztem az apróságokat.
- Miért mész Monacóba? - leült az ágyam szélére és elkezdte hajtogatni a ruháimat, amiket éppen kidobáltam a szekrényemből.
- Én fogok tudósítani a Forma-1-ről! - büszkélkedtem.
- Micsoda? – döbbenet ült ki az arcán. - És ezt csak így mondod? De hisz’, nők sosem tudósítanak!
- Én vagyok az első - mosolyra húztam a számat. - Igazából ez csak egy mentőötlet, mert az eredeti riporter megsérült, más meg nem ér rá kiutazni, de a lényeg, hogy kaptam egy lehetőséget! - magyaráztam.
- Ááá, Flóra! Úgy örülök neked! - ölelt magához. - Áh, Monaco! Te mocskos mázlista! - csapott vállon nevetve.
- Én is szeretlek - kuncogtam.
- Segítsek pakolni? - folytatta a ruhák összehajtását. - Nem kell, inkább nézd, meg milyen idő van Monacóban!
- Nagyon jó! – örvendezett kis idő múlva.
- Jó, de mégis mennyire?
- Bikininek való meleg van - kuncogott. - Tehát, vigyél azt is! - hajította a bőröndömbe.
- Nem hiszem, hogy lesz rá alkalmam – válaszoltam töprengve.
- Sosem tudhatod – megvonta a vállát. Végül együtt pakoltuk össze a szükséges csomagjaimat. Este megkerestem a laptop táskámat is, jól belebugyoláltam a készüléket, ez volt a szemem fénye. A bőrönd tetejére helyeztem. Elvonultam a fürdőszobába, a zuhanyzás után összeszedtem a fogkefe kivételével az összes holmimat és azokat is betettem a bőröndbe. A fogkefét, majd csak reggeli után teszem el...
Délután írtam egy üzenetet anyáéknak, hogy tudjanak a távollétemről. Örültek a munkámban való előrejutásnak, így inkább nem részleteztem, hogy ez csak egy vészmegoldás.
Hajnalban ébredtem fel, a fürdőszobában magamra kapkodtam az előre kikészített ruháimat, majd a konyhában készítettem egy szendvicset és egy nagy adag kávét. Sosem voltam nagy kávézós, kiskoromban, emlékszem számtalanszor megkérdeztem a szüleimet, hogy miért isszák a kávét, ha egészségtelen és tudják, hogy egészségtelen. Mindig azt mondták, majd, ha nagyobb leszek, megtudom. Az érettségit sikeresen átvészeltem nélküle, de mióta dolgozom, több koránkelésnél is szükségét éreztem. Felhígítottam egy kis tejjel, hogy mégse legyen olyan tömény. Mikor végre elfogyasztottam, a mosatlant csak úgy behajítottam a mosogatóba. Írtam mellé egy cetlit Laurának, hogy legyen, szíves mosogassa el. Ezután gyorsan fogat mostam, majd becsúsztattam a fogmosó felszerelésemet a táskába. Hívtam egy taxit, tíz percet kellett várnom, addig kihúztam a bőröndömet a ház elé. A sofőr szerencsére nagyon rendes volt, segített behelyezni a csomagtartóba és a reptérhez érve pedig egészen az ajtóig hozta azokat. cserébe egy kis borravalót, majd besiettem. Felismertem az egyik srácot, ő az egyik operatőr a televíziónál, intett, amikor meglátott így felé indultam. Állt mellette két másik férfi is.
Mögöttünk ült a másik két férfi, az egyikük alacsonyabb, köpcös volt, róla kiderült, hogy egy újságíró és mindig ír a forma-1-ről. Ezért nem is volt meglepő, hogy állandóan a laptopján gépelt valamit. A másik férfi a mi stábunk tagja volt, ő segít minket, ha tudósítani akarunk, és a fontosabb felvételeinket tovább küldi a tv csatornának. Ha jól emlékszem a neve Szilárd, magas volt és vékony, szemüveget viselt. Iskolás koromban a hozzáhasonló embereket szakmai zseniknek neveztük, sütött róluk az okosság.
A reptérnél felvett minket egy kocsi, ami egészen a szállodáig visz minket. Egy gyönyörű fehér autó volt, pontos márkáját sajnos nem tudtam megnézni, még az ablakai is sötétítettek voltak.
Ahogy szállodáig felé haladtunk szemügyre vettem Monte-Carlót, egyszerűen gyönyörű volt. Többször láttam már képeket a hercegségről, de mindezt élőben látni, csodálatos! A kistáskámból előhalásztam a fényképezőmet és készítettem pár fényképet. Bár az én gépem nem volt olyan modern, mint az újságíró kollégánké, Tibié, de elég jó képet készített ahhoz, hogy visszaadja az életérzést.
A szálloda előtt nagyon sokan álltak, többségük nyakában fényképező vagy videokamera lógott. Többségükön látszott, hogy újságíró, de nem mertem lefogadni, hogy nincs köztük egy-két elszánt rajongó.
Kiszedtük a cuccainkat és a pulthoz sétáltunk, a szobák előre le voltak foglalva, máskülönben nem is igen lett volna hely, így csak a nevünket kérték és már a kezünkbe is nyomták a kulcsokat. Mivel még akkor foglalták le a két szobát, amikor Szujó Zoli jól volt, így egy szobát kaptunk az operatőr sráccal. Egyikünk sem örült neki különösebben, de nem is tiltakoztunk. Nincs mit tennünk ellene.
Bár a szobák nem voltak luxusfelszereltek, és egy franciaágyon kell osztozkodnunk, a kilátás mindenért kárpótolt. Nem tudtam betelni a látvánnyal, egyre csak kattogtattam a fényképezőgépemmel és azon gondolkoztam, ha egyszer sok pénzem lesz, biztosan egy ilyen helyre fogok költözni.
Később megkérdeztem Tibit, van-e még mára teendőnk, de szerencsére a mai napra semmi sem volt felírva, így megkértem, hogy mennyünk el, sétálni a környékre. Ezer örömmel velem tartott, így nem kellett attól félnem, hogy esetleg nem találnék vissza.
Nem mentünk messzire, csak egy-két szomszédos utcát barangoltunk be, találtam egy szuvenír boltot, persze rengeteg Forma-1-es ruházatot és ajándékot árultak, de az áruk is elég szép volt.
Mivel nem volt túl sok pénzem, és ami volt sem ilyenekre akartam költeni, így csak két kis kulcstartót vettem, egyet magamnak egyet pedig Laurának. Remélem, örül majd, az ajándékomnak, még h ilyen kis apróság is. Laci, avagy az operatőr srác, megvárt, ő is szétnézett, de nem akart ilyenekre pénzt költeni. Visszaindultunk a szállásra…
Szerencsére sikeresen visszataláltunk, Tibivel és Szilárddal közösen vacsoráztunk meg, majd én elfoglaltam a fürdőszobánkat, Laci pedig a tv-ben próbált találni valami adást, amit még rendesen meg is ért. Zuhanyzás után elfoglaltam az ágy felét, megegyeztünk, hogy osztozunk. Kicsomagoltam a laptopomat és írni kezdtem a Word-ös naplómat. Imádtam naplót írni, tudtam, hogy egy napon majd a gyerekeim elolvassák és megismerhetik az életem apró, de fontos momentumait. A naplóbejegyzés végeztével még írtam egy üzenetet Laurának facebookon, kikapcsoltam a laptopot, lejjebb csúsztam az ágyon és átadtam magam a fáradtságnak, az utazás nagyon kimerített így hamar elaludtam.
"Van, hogy eljön az az idő, amikor választanod kell majd a jó döntés és a könnyű döntés között, és általában, a jó nem mindig a legkönnyűbb választás.."
Talán nem találjuk meg az élet minden percében az egyensúlyt... Lehet, hogy hirtelen túl sok jó ért minket, amiért sok rosszat kapunk. A mérleg nem mindig egy vonalban áll, de a mi feladatunk megtanulni mindenből kilábalni.
Flóra nem vágyik túl sokra, szeretne igazi riporterré válni és, hogy a családja boldog, egészséges legyen.
A dolgok azonban hirtelen változnak körülötte, nehéz és fontos döntéseket kell hoznia célja érdekében. De vajon mennyit érnek meg neki a céljai? Képes lenne feladni érte azt, akit a legjobban szeret?
