1. rész: Monte carlo

Siettem az irodába, nem értettem a korai telefont és minél előbb a dolog végére akartam járni. Valami baj lenne a munkámmal?  Két és fél éve dolgozom riporterként. Még egyetemre jártam, mikor elkezdtem. Mindig is ez volt az álmom, talán nem véletlen, édesapám sport riporterként dolgozott mióta csak az eszemet tudom. Nagy célom, hogy egyszer én is a nyomába léphessek.
Kopogtam egyet az ajtón, majd beléptem. A TV csatorna egész bizottsága ott ült az asztal körül, egyetlen szabad hely volt, nekem fenntartva.
- Örülök, hogy be tudtál jönni - kezdte az igazgató.
-  Ez csak természetes - leültem a székre és kíváncsian vártam, hogy mi fog következni.
- Gyanítom, fogalmad sincs miért hívattalak ide - folytatta. Remek meglátás…
- Nem. Valamit elrontottam vagy? - kezdtem bele, de szinte azonnal félbeszakított.
- Nem, nem dehogy - intett egyet a kezével, jelezte, hogy maradjak csendben és hallgassam végig. Fészkelődni kezdtem, egyre kevésbé értettem a dolgot. Mit keresek itt, ha nem tettem semmit? - Épp ellenkezőleg… nagyon jó munkát végeztél. Sosem okozol csalódást, éppen ezért szeretnénk megbízni egy nagyon fontos feladattal.
- Micsodával? - csak suttogásként jött ki a szó a torkomon. Miért érzem azt, hogy ez nem lesz egy könnyű menet?
- Tudod az egyik kollégánk, Szujó Zoli- intett az említett felé - nos, ő szokta tudósítani a forma-1 adásait a helyszínekről, de ezúttal, nem tud ott lenni a következő futamon, egy szerencsétlen sérülés miatt. Éppen ezért arra a megoldásra jutottunk, hogy te alkalmas lennél a helyettesítésére!
- Én? - az ujjammal a mellkasom felé mutattam. Ezt most komolyan gondolják?
- Igen - bólintott a főnök. - A többiek majd körbevezetnek, annyi lenne a feladatod, hogy készíts néhány interjút és tájékoztass minket a legfontosabb információkról. Ez persze fizetésben is nagyobb összeget jelentene…- tette hozzá győzködve. - Feltéve persze, ha elvállalod!
- Most viccel? Persze, hogy vállalom! - ragyogott fel a szemem. Ez volt minden álmom, majd pont most utasítanám vissza a lehetőséget?
- Biztos?  Csak, mert nem tűnsz túl boldognak.. – kérdezte arcomat fürkészve.
- Én, csak.. meglepődtem, hogy pont én. Tudtommal egyetlen nő sem kapott még ilyen megbízást a cégnél. - és ez így is volt. A forma-1 létezése óta, hölgy nem volt se kommentátor, se tudósító. Ezt mindig a férfiak képviselték.
- Itt az alkalom elkezdeni - mosolyodott el az igazgató. - Egyébként jelenleg senki sincs, aki magára tudta volna vállalni a szerepet, ezért gondoltuk, hogy mehetnél te!
- Rendben - bólintottam. Sejtettem, hogy valami ilyen van a dologban. Nem azért gondoltak rám, mert olyan jónak hisznek, egyszerűen csak nem találtak más illetőt.
- Azonban, már holnap el kellene utaznotok! - folytatta a csatorna vezetője. Végig gondoltam hol is lesz a soron következő futam!? Tegnap volt a Spanyol nagydíj, tehát most Monaco következik. Hűűűha!
- Rendben - bólintottam. Kaptam egy lapot, amelyen, rajta volt az összes információval. Mikor, s honnan indulunk, hol szállunk meg, melyik nap és hány órától lesz szabadedzés… minden fontos, tudnivalórajta, volt. Becsúsztattam a táskámba, majd a legfőbb információk megbeszélése után elindulhattam haza csomagolni. Elég feltűnő volt, hogy ez egy vészmegoldás, normális esetben már szóltak volna. Sértette kicsit az önérzetem, de legalább kaptam egy esélyt a bizonyításra.
Alig értem haza, máris a bőröndömet kerestem. Utaztam már el riportkészítés miatt, de az nem volt messze és nem is volt ennyire fontos. - - Hova készülsz? - állt meg az ajtómban Laura, ő a lakótársam és a legjobb barátnőm is egyben.
- Monacóba! - kirángattam a bőröndöt a szekrényem legaljából, kicipzároztam és elkezdtem bepakolni. Összeállítottam a fejemben egy sorrendet, mindig ilyen szisztéma szerint rendszerezek, jobb oldalra a ruhák, baloldalra a piperecuccok és közéjük a lábbelik. A többi rekeszbe pedig besüllyesztem az apróságokat.
- Miért mész Monacóba? - leült az ágyam szélére és elkezdte hajtogatni a ruháimat, amiket éppen kidobáltam a szekrényemből.
- Én fogok tudósítani a Forma-1-ről! - büszkélkedtem.
- Micsoda? – döbbenet ült ki az arcán. - És ezt csak így mondod? De hisz’, nők sosem tudósítanak!
- Én vagyok az első - mosolyra húztam a számat. - Igazából ez csak egy mentőötlet, mert az eredeti riporter megsérült, más meg nem ér rá kiutazni, de a lényeg, hogy kaptam egy lehetőséget! - magyaráztam.
- Ááá, Flóra! Úgy örülök neked! - ölelt magához. - Áh, Monaco! Te mocskos mázlista! - csapott vállon nevetve.
- Én is szeretlek - kuncogtam.
- Segítsek pakolni? - folytatta a ruhák összehajtását. - Nem kell, inkább nézd, meg milyen idő van Monacóban!
- Nagyon jó! – örvendezett kis idő múlva.
- Jó, de mégis mennyire?
- Bikininek való meleg van - kuncogott. - Tehát, vigyél azt is! - hajította a bőröndömbe.
- Nem hiszem, hogy lesz rá alkalmam – válaszoltam töprengve.
- Sosem tudhatod – megvonta a vállát. Végül együtt pakoltuk össze a szükséges csomagjaimat. Este megkerestem a laptop táskámat is, jól belebugyoláltam a készüléket, ez volt a szemem fénye. A bőrönd tetejére helyeztem. Elvonultam a fürdőszobába, a zuhanyzás után összeszedtem a fogkefe kivételével az összes holmimat és azokat is betettem a bőröndbe. A fogkefét, majd csak reggeli után teszem el...
Délután írtam egy üzenetet anyáéknak, hogy tudjanak a távollétemről. Örültek a munkámban való előrejutásnak, így inkább nem részleteztem, hogy ez csak egy vészmegoldás. 
Hajnalban ébredtem fel, a fürdőszobában magamra kapkodtam az előre kikészített ruháimat, majd a konyhában készítettem egy szendvicset és egy nagy adag kávét. Sosem voltam nagy kávézós, kiskoromban, emlékszem számtalanszor megkérdeztem a szüleimet, hogy miért isszák a kávét, ha egészségtelen és tudják, hogy egészségtelen. Mindig azt mondták, majd, ha nagyobb leszek, megtudom. Az érettségit sikeresen átvészeltem nélküle, de mióta dolgozom, több koránkelésnél is szükségét éreztem. Felhígítottam egy kis tejjel, hogy mégse legyen olyan tömény. Mikor végre elfogyasztottam, a mosatlant csak úgy behajítottam a mosogatóba. Írtam mellé egy cetlit Laurának, hogy legyen, szíves mosogassa el. Ezután gyorsan fogat mostam, majd becsúsztattam a fogmosó felszerelésemet a táskába. Hívtam egy taxit, tíz percet kellett várnom, addig kihúztam a bőröndömet a ház elé. A sofőr szerencsére nagyon rendes volt, segített behelyezni a csomagtartóba és a reptérhez érve pedig egészen az ajtóig hozta azokat. cserébe egy kis borravalót, majd besiettem. Felismertem az egyik srácot, ő az egyik operatőr a televíziónál, intett, amikor meglátott így felé indultam. Állt mellette két másik férfi is.

A repülőút nem volt vészes, a fiúk segítettek mindenben, tekintve, hogy én voltam az egyetlen, aki közülünk még sosem utazott repülőn. Az operatőr srác mellett ültem, nem sokkal lehetett idősebb, mint én így jól megértettük egymást.
Mögöttünk ült a másik két férfi, az egyikük alacsonyabb, köpcös volt, róla kiderült, hogy egy újságíró és mindig ír a forma-1-ről. Ezért nem is volt meglepő, hogy állandóan a laptopján gépelt valamit. A másik férfi a mi stábunk tagja volt, ő segít minket, ha tudósítani akarunk, és a fontosabb felvételeinket tovább küldi a tv csatornának. Ha jól emlékszem a neve Szilárd, magas volt és vékony, szemüveget viselt. Iskolás koromban a hozzáhasonló embereket szakmai zseniknek neveztük, sütött róluk az okosság.
A reptérnél felvett minket egy kocsi, ami egészen a szállodáig visz minket. Egy gyönyörű fehér autó volt, pontos márkáját sajnos nem tudtam megnézni, még az ablakai is sötétítettek voltak.
Ahogy szállodáig felé haladtunk szemügyre vettem Monte-Carlót, egyszerűen gyönyörű volt. Többször láttam már képeket a hercegségről, de mindezt élőben látni, csodálatos! A kistáskámból előhalásztam a fényképezőmet és készítettem pár fényképet. Bár az én gépem nem volt olyan modern, mint az újságíró kollégánké, Tibié, de elég jó képet készített ahhoz, hogy visszaadja az életérzést.
A szálloda előtt nagyon sokan álltak, többségük nyakában fényképező vagy videokamera lógott. Többségükön látszott, hogy újságíró, de nem mertem lefogadni, hogy nincs köztük egy-két elszánt rajongó.
Kiszedtük a cuccainkat és a pulthoz sétáltunk, a szobák előre le voltak foglalva, máskülönben nem is igen lett volna hely, így csak a nevünket kérték és már a kezünkbe is nyomták a kulcsokat. Mivel még akkor foglalták le a két szobát, amikor Szujó Zoli jól volt, így egy szobát kaptunk az operatőr sráccal. Egyikünk sem örült neki különösebben, de nem is tiltakoztunk. Nincs mit tennünk ellene.
Bár a szobák nem voltak luxusfelszereltek, és egy franciaágyon kell osztozkodnunk, a kilátás mindenért kárpótolt. Nem tudtam betelni a látvánnyal, egyre csak kattogtattam a fényképezőgépemmel és azon gondolkoztam, ha egyszer sok pénzem lesz, biztosan egy ilyen helyre fogok költözni.
Később megkérdeztem Tibit, van-e még mára teendőnk, de szerencsére a mai napra semmi sem volt felírva, így megkértem, hogy mennyünk el, sétálni a környékre. Ezer örömmel velem tartott, így nem kellett attól félnem, hogy esetleg nem találnék vissza.
Nem mentünk messzire, csak egy-két szomszédos utcát barangoltunk be, találtam egy szuvenír boltot, persze rengeteg Forma-1-es ruházatot és ajándékot árultak, de az áruk is elég szép volt.
Mivel nem volt túl sok pénzem, és ami volt sem ilyenekre akartam költeni, így csak két kis kulcstartót vettem, egyet magamnak egyet pedig Laurának. Remélem, örül majd, az ajándékomnak, még h ilyen kis apróság is. Laci, avagy az operatőr srác, megvárt, ő is szétnézett, de nem akart ilyenekre pénzt költeni. Visszaindultunk a szállásra…
Szerencsére sikeresen visszataláltunk, Tibivel és Szilárddal közösen vacsoráztunk meg, majd én elfoglaltam a fürdőszobánkat, Laci pedig a tv-ben próbált találni valami adást, amit még rendesen meg is ért. Zuhanyzás után elfoglaltam az ágy felét, megegyeztünk, hogy osztozunk. Kicsomagoltam a laptopomat és írni kezdtem a Word-ös naplómat. Imádtam naplót írni, tudtam, hogy egy napon majd a gyerekeim elolvassák és megismerhetik az életem apró, de fontos momentumait. A naplóbejegyzés végeztével még írtam egy üzenetet Laurának facebookon, kikapcsoltam a laptopot, lejjebb csúsztam az ágyon és átadtam magam a fáradtságnak, az utazás nagyon kimerített így hamar elaludtam.