26. rész: Szerelmes

A szülőháza előtt parkoltunk le ismét.
- Biztos nem jössz be egy kicsit? – kérdezte.
- Igen – bólintottam. – Köszönök mindent – hajoltam közelebb, hogy megcsókoljam.
- Én is – cuppantott egy utolsót a számra. – Vigyázz magadra, rendben?
- Ez csak természetes – mosolyogtam. Közelebb hajolt egy utolsó utáni csókra. – Szia – szálltam ki a kocsijából.
- Szia – mosolygott, de a szemében aggódást láttam megcsillanni. Az események szerencsére felpörgettek annyira, hogy ne legyek álmos, míg levezetem azt a jó pár kilométert hazáig.
A lakásban egy lámpa se éget, lábujjhegyen osontam a szobámig, ahol Lau feküdt az ágyamba.
Próbáltam halkan eljutni az ágyig, de a zsebemben megbúvó apró készülék másképp gondolta. Vadul rezegni és zenélni kezdett.
- Fló? – nézett fel Laura álmosan.
- Ne haragudj! Aludj nyugodtan! – intettem felé, majd a konyhába szaladtam.
- Igen? – szóltam bele meglepetten. Ki a fene keres hajnalok hajnalán?
- Szia – hallottam meg Sebastian hangját. – Bocs, ha zavarok…
- Nem zavarsz – mosolyogtam a készülékbe.
- Csak arra voltam kíváncsi, hogy rendben hazaértél-e – kuncogott.
- Igen – somolyogtam. – És te? Anyud nem szólt, hogy ilyen sokáig kimaradtál?
- Már felnőtt vagyok – nevetett.
- Neki örökre a kisfia maradsz – emlékeztettem.
- Ettől függetlenül, már nem tartja számon, mikor, hol és kivel vagyok – mosolygott.
- Én most éppen egyedül vagyok, a konyhában – meséltem neki.
- Én mondtam, hogy maradj itt – kuncogott.
- Majd… egyszer… talán… - motyogtam. Még a gondolat is meredek, így alig pár órával a kapcsolatunk kezdete után.
- Flóra? – lépett Laura álmosan a konyhába.
- Úgy hallom megjött Laura – nevetett Sebastian a telefonba.
- Igen – mosolyogtam.
- Akkor nem zavarlak tovább. Holnap beszélünk! Szia, jó éjt – búcsúzott.
- Neked is. Szia – tettem le a készüléket.
- Sebastian volt? – tette csípőre a kezét Laura.
- Igen – válaszoltam röviden.
- Összejöttetek? – kérdezte.
- Igen – feleltem. Szemei tágra nyíltak, álmossága eltűnt és azonnal részleteket követelt.

- De édes – mosolygott. Az ágyamon feküdtünk, éppen elmeséltem neki a mai (lassan már tegnapi) nap történéseit. – És jól csókol? – kíváncsiskodott.
- Nagyon – haraptam az alsó ajkamba.
- Jaj, úgy örülök nektek – tapsikolt örömében, akár egy kislány.
- Én is – fojtottam egy nevetést a párnámba. 
- Mit gondolsz, nem lesz nehéz titokban tartanotok? – kérdezte.
- Nem tudom – ráztam a fejem. – Valószínűleg az lesz, de mindenképpen megszeretnénk, így próbálni – magyaráztam.
- Megértem – bólintott.
- Ugye számíthatok rád és nem mondod el? – húztam magamra a takarót.
- Ez csak természetes – mosolygott.
- Akkor jó – ásítottam. – Köszönöm – mosolyogtam.
- Nincs mit – mosolygott ő is. – Na, jó éjt – kuncogott.
- Jó éjt – bólintottam, majd szépen lassan elszenderedtünk.
Reggel boldogan ébredtem. Az arcomról még frissen élezett késsel se lehetett volna levakarni a mosolyt. Ez persze Dávidnak is feltűnt, aki még mit sem sejtett az egészről.
- Szerelmes – nevetett Laura.
- Szóval jól sikerült a mozi? – unokabátyám arcán pimasz mosoly jelent meg.
- Igen – bólintottam. – Összejöttünk – ragyogott fel a szemem.
- Gratulálok! – puszilt meg.
- Köszönjük – mosolyogtam. – Viszont, ez titok. Nem szeretnénk, ha a médiába kiszivárogna. Ugye számíthatok a diszkréciódra?
- Természetesen – ölelt meg.
- Köszönöm – kapott egy apró puszit arcára, majd leültünk, hogy közösen reggelizzünk.
Alig nyeltem le az utolsó falatot, megszólalt a mobilom.
- Csak nem a szőke herceg? – mosolygott Dávid.
- De – mosolyodtam el, mikor megpillantottam Sebastian nevét a kijelzőn. – Szia – szóltam bele mosolyogva.
- Jó reggelt! – szólt vidáman. – Mi újság?
- Semmi különös – nevettem. – Veled?
- Itt se sok – szinte biztos vagyok benne, hogy még a vállát is megrántotta hozzá. – Nincs kedved csinálni valamit ebben a csodálatos napsütésben?
- Mire gondolsz? – mosolyogtam.
- Mondjuk egy piknik? – vetette fel az ötletet.
- Jól hangzik – egyeztem bele. – Hol és mikor?
- Mit szólnál, mondjuk… öö… kettőkor nálatok? – elgondolkodtam. A bonni park gyönyörű, ez igaz. De hagyjam, hogy megint miattam vezessen annyit?  - Tegnap te jöttél, ma én – találta ki, mire gondolok.
- Rendben, de akkor a parkban találkozzunk – mosolyodtam el. – A parkolóban, kettőkor – szögeztem le.
- Várj egy percet – szólt, majd kicsit távolabbról hallottam a hangját. Valószínűleg eltartotta fülétől a készüléket. – Figyelj, nagy baj lenne, ha az öcsém is jönne? Ez az utolsó napom itthon és szeretné, ha velünk lehetne – magyarázta.
- Persze, nyugodtan – egyeztem bele. – De Seb! – eszembe jutott, hogy végtére is én jövő hétvégén újra láthatom. Meg kell adnom az alkalmat a családjának. – Maradj otthon a családoddal! Ennyi kijár nekik – mosolyogtam.
- Ezt majd megbeszéljük. Kettőkor a parkban – zárta le a témát. – Puszi -.
- Puszi – tettem le. – Makacs – öltöttem ki nyelvem a telefonra, majd ittam egy pohár kakaót és elmosogattam.

25. rész: Együtt

Hátra dőltünk, hogy folytassuk a filmet. Néha egymásra mosolyogtunk, de újabb csók nem történt.
Eszembe jutott, amit tegnap Dávidék mondtak: „Talán csak nem akarja elsietni”. Tényleg erről lenne szó?
Az agyam csak úgy kattogott, egy szóra nem emlékszek a film második feléből. Csak akkor eszméltem fel, mikor felkapcsolták a lámpákat.
- Nos, tetszett? – mosolygott rám.
- Igen – bólogattam. Egy mosollyal válaszolt. – És most? – álltam meg a mozi előtt. Cseppet se volt kedvem hazamenni.
- Nincs kedved sétálni? – ajánlotta.
- De – mosolyogtam rá.
Ismételten a fejébe húzta a kapucnit, majd felvett egy napszemüveget.
- Ha bárki kérdezi, mostantól a nevem Jürgen – nevetett, miközben összekulcsolta kezét az enyémmel.
- Jürgen? – nevettem fel.
- Igen, ez az álcám része – bólintott mosolyogva.
- Nos, kedves Jürgen, csak úgy szólnék, hogy kapucniban és napszemüvegben mászkálsz, mikor sötétedik, feltűnőbb, mintha meg se próbálnád magad álcázni – magyaráztam.
- Tényleg? – kérdezte meglepetten.
- Eléggé – bólogattam helyeslően.
- Nem baj – vágta rá. Muszáj volt felnevetnem.
Céltudatosan sétáltunk, az egyetlen probléma az volt, hogy én nem tudtam, mi a cél.
- Hova megyünk? – elengedtem a kezét, hogy kisimítsak egy tincset a hajamból.
- Csak mutatok egy helyet – mosolygott. Visszaengedtem a kezem magam mellé, újra megfogta.
Egy parkhoz sétáltunk, gyönyörű volt a táj. Leültünk az egyik padra, egymással szembe.
- Kérsz egy fagyit? – mutatott a fagylaltozó felé.
- Te fizeted? – fontam karba kezeimet.
- Igen – bólintott határozottan.
- Akkor nem – ráztam a fejem.
- Flóra – kérlelt.
- Seb, vagyis… Jürgen – felnevetett. – Már így is annyi mindent tettél értem – simogattam az arcát.
- Ez csak egy fagyi – tárta szét karjait.
- Aminek ára van – bólintottam. Felsóhajtott.
- Makacs egy nőszemély vagy te – kuncogott.
- Majd hozzá szoksz – nevettem fel én is. Összemosolyogtunk, majd a tájat kezdtem fürkészni. – Szép itt – állapítottam meg.
- Igen – bólintott. – És csendes – mosolygott. Közelebb ült hozzám, mire én önkéntelenül is hozzábújtam. Boldogan karolta át a vállam. - Flóra? – elhalkulva ejtette ki nevemet.
- Igen? – pillantottam rá ölelő karjai közül.
- Mit gondolsz, szerinted menne nekünk? – szívem ezerszer gyorsabban kezdet verni, mint ahogy az normális.
- Mármint micsoda? – nyögtem a teljesen értelmetlen kérdést.
- Hát… együtt… - motyogta.
- Szeretnéd? – kérdeztem félve. Helyeslően bólintott. – Még akkor is, ha riporter vagyok? És nem vagyok konyhatündér és néha hisztis vagyok és… - kezdtem sorolni rossz tulajdonságaimat.
- Akkor is – bólintott. Felragyogott a szemem. – Na és te? El tudnád viselni, hogy folyton utazom? Hogy meg kell interjúvolnod minden futam hétvégén? Na és hogy maximalista vagyok, és néha úgy viselkedek, mint egy nagy gyerek? – felkuncogtam.
- Én szeretem ezeket a tulajdonságaidat – mosolyodtam el. Közelebb hajolt, majd egy újabb lágy csókot lehelt ajkamra. Ezúttal sokkal hosszabban csókolóztunk, mint a moziban. Minden apró percet ki akartunk élvezni, felfedezve egymás apró rezdüléseit, mozdulatait is.

- Seb – nyögtem, mikor végül elszakadtunk egymástól, hogy egy kis levegőhöz jussunk.
- Hm? – állát a homlokomnak támasztotta.
- Mi lesz a sajtóval? – néztem rá rémülten.
- Kérdezte a sajtós lány… - kuncogott.
- Ez most komoly – csaptam vállon mosolyogva.
- Te mit gondolsz? – simogatta a hajamat.
- Szerintem titokban kellene tartanunk – vetettem fel. – Mindkettőnket megkímélnénk pár kellemetlen kérdéstől, és én egyébként is a kamera másik oldalát szeretem – mosolyogtam.
- És megpróbálnák ellenünk fordítani a szakmádat – elmélkedett. – Igen, szerintem is titokban kellene tartanunk – állapította meg. – De ez persze nem azt jelenti, hogy tíz méterre elkerüljük egymást minden futamhétvégén – puszilt meg.
- Remélem is – varázslatos ajkaira pillantottam, majd egy újabb csókot kezdeményeztem.

Még maradtunk egy kicsit a padon, majd pár csókkal később, sétáltunk még egy keveset az éjszakában. Alig tudtunk elszakadni egymástól. Sütött rólunk, hogy friss kapcsolatunk van, hiszen idővel az emberek meg tanulják türtőztetni magukat, legalább egy hangyányit.
- Lassan mennünk kellene – húztam el a számat.
- Nincs kedvem – fintorgott.
- Nekem sincs, de még haza kell vezetnem – emlékeztettem.
- Maradj nálunk! – ajánlotta. – A nővéreim szobája szabad, ott nyugodtan elaludhatsz – mosolygott
- Nagyon aranyos vagy, de ma inkább hazamennék – nyomtam apró puszit az arcára.
- De tényleg aludhatsz ott. Ne érts félre, nincs semmilyen hátsó szándékom – emelte fel kezeit megadóan. Muszáj volt felnevetnem.
- Ne aggódj, nem gondoltam semmi rosszra. Egyszerűen csak szeretnék otthon aludni – mosolyogtam rá. – Egyébként is, Laura megöl, ha nem számolok be neki még ma az eseményekről – nevettem fel. Megegyeztünk, a hozzánk legközelebb állók, akikben feltétel nélkül megbízunk, tudomást szerezhetnek a kapcsolatunkról, ha megígérik, semmi esetre se adják tovább.
- Nők – csóválta a fejét mosolyogva, majd kinyitotta előttem a kocsi ajtaját.
- Köszönöm – jutalmaztam egy puszival.
- Nincs mit hölgyem – biccentett, majd megvárta, míg beültem. Bezárta az ajtómat, és a másik oldalra sétált. 

24. rész: Mozi a szőke herceggel

Másnap reggel úgy döntöttem, ma minden kiderül. Ha nem fog közeledni felém, egyszerű barátként tekint rám, csak. Ettől függetlenül, vagy éppen, pont, hogy ennek következtében, egész nap lázban égtem. Legszívesebben már kora reggel útnak indultam volna.
Végül aztán ebéd után beálltam a szekrényem elé, hogy kiválasszam a legmegfelelőbb ruhát az alkalomra.
Egy farmersort mellett döntöttem, egyszerű fehér felsővel, és egy fekete lenge mellénnyel. Egy magas sarkú szandált választottam hozzá kiegészítőnek. A hajam egyszerűen csak megmostam és kifésültem. A legtöbb esetben ilyenkor egy oroszlánsörényre hasonlít, de most, azon ritka alkalmak egyike volt, amikor egyszerű, laza hullámok tarkították.
- Nos? – kérdeztem unokabátyámat.
- Tökéletes – vigyorgott.
- Lau? – fordultam barátnőm felé.
- Szerintem is remek – mosolygott. Rájuk mosolyogtam, majd visszasiettem a tükör elé. Kihúztam a szemem egy fekete szemceruzával, majd felkentem egy kis szemhéjpúdert. Alapozóval nem akartam bajlódni, nyáron egyébként sem szeretem használni. Úgy is leizzad, mire a kijelölt célhoz érek.
- Mikor indulsz? – kérdezte barátnőm.
- Öt perc múlva – mosolyogtam. – Biztos nem baj, hogy megint magadra hagylak? Végtére is, miattam vagy itt…
- Viccelsz? Örülök, hogy végre kimozdulsz egy kicsit – mosolygott. – Ráadásul Sebastian remek srác – biztatott. – Egyébként, bármilyen meglepő, de Dávid egészen jó társaság – kuncogott. Felnevettem.
- Na, igen. Még is csak rokonok vagyunk! – örvendeztem.
- Hát igen.. – nevetett Lau.
Beraktam a mobilom is a táskámba, majd a vállamra kaptam.
- Azt hiszem, indulok – mosolyogtam barátnőmre.
- Vigyázz magadra! – bólintott.
- Mindig – mosolyogtam.
- És legyél jó! - szólt közbe Dávid.
- Láttál te már engem rossznak? – kaptam fel a napszemüvegem az előszobaszekrényről.
- Magad vagy a megtestesült sátán! – nézett rám rémülten, de elnevette magát.
- Bolond! – csaptam vállon. – Sziasztok – intettem egy utolsót, majd a kocsihoz indultam. 

Az út háromnegyedén is túl voltam, mikor megszólalt a mobiltelefonom.
- Igen? – nyomtam meg a ki hangosítás gombot.
- Szia, Seb vagyok – hallottam meg vidám hangját.
- Szia – mosolyogtam.
- Merre jársz? – érdeklődött.
- Tíz perc és elérem Heppenheimet – magyaráztam.
- Óh, remek – vidult fel még jobban.
- Addig nem baj, ha leteszem? Egyszerűbb úgy koncentrálnom, és a telefonszámlád sem nő… - magyaráztam.
- Nem, dehogy – felelte. – De, ha eléred a várost, csörgess meg, légy szíves – kért.
- Rendben. Szia – nyomtam meg a piros gombot, miután az ő száját is elhagyta a szia szó.
A tervezett tíz perc végül tizenöt lett. Amint megpillantottam a táblán a Heppenheim feliratot, újratárcsáztam a számot, amiről Sebastian hívott az imént.
- Szia, itt vagyok – szóltam bele.
- Rendben – magyarázni kezdte merre menjek pontosan. Egészen addig navigált, míg le nem parkoltam szülei háza előtt.
- Jó látni, hogy épségben ide értél – vigyorgott az ajtóban állva.
- Nem bízol a vezetési képességeimben? – fontam sértődötten karba kezeimet.
- Dehogynem – mosolygott. – De ettől még féltelek – mosolygott. Kivettem a táskámat a kocsiból, majd lezártam, és átültem Sebastianéba.
A mozi mögött parkoltunk, és szinte már rejtőző módban közelítettük meg a pénztárat.
- Mit nézzünk? – álltunk meg a  filmlista előtt.
- Mindegy, csak ne horrort – nevetettem.
- Akkor ööö… fogalmam sincs, válassz te! – nevetett fel.
- Verdák 2? – hallottam nemrég, hogy autóként megtestesítve ő is szerepel a filmbe, ami kíváncsiságot keltett bennem. Mindemellett gyermeteg énemnek köszönhetően, imádom a rajfilmeket.
- Ezt most nem gondolod komolyan – kapta felém a fejét.
- Dehogynem – nevettem fel az arcán megjelenő grimasztól.
- Rendben – egyezett bele. – De, akkor nem fogsz szekálni, amiért béna voltam – figyelmeztetett.
- Azt majd én eldöntöm, hogy milyen voltál – kuncogtam. Kértem két jegyet a pénztárnál, mert Sebastian félt, hogy felismerik. Persze így sem engedte, hogy saját pénzből fizessek.
- Nem leszünk jóban! – néztem rá bosszúsan. – Azért, mert több pénzed van, mint nekem, még nem jelenti azt, hogy rám kell költened – durcáskodtam, akár egy kislány.
- Egy nagydoboz pattogatott kukoricát és két kólát kérek – mélyített hangon beszélt, fején kapucnival.
- Na, tessék.. – motyogtam tovább. Miután megkapta a rendelését elfoglaltuk helyünket a teremben és vártuk a reklámokat.
- Nem azért, nem engedem, hogy fizess, mert nekem jobb az anyagi helyzetem – suttogta a fülembe. – Egyszerűen csak szeretnék úriemberként viselkedni – mosolygott.
- Nem kell bizonygatnod, hogy úriember vagy – mosolyogtam rá. Sosem hallottam még ilyen megállapítást egy férfitól. – Tudom magamtól is – biztosítottam.
Egy széles mosolyt küldött felém, majd lekapcsolták a lámpákat és megjelentek az első reklámfilmek.
Seb középre rakta a popcornos dobozt, de még mindig ő tartotta. Felváltva csipegettünk belőle, majd néha ittunk pár kortyot. A filmen meglepődtem. Az előző részhez hasonlót vártam, ám teljesen eltért. Sose gondoltam volna, hogy Matuka lesz a főszereplő.
Az egyik jelenetnél, még az eleje fele, Sebastian a fülembe súgta, hogy most mutatják majd elsőnek. A képernyőre meredtem. Seb alig pár szót beszélt, de azt nagyon aranyosan és persze tökéletesen.
Amint a kép elváltott róluk, oldalra néztem. Az egész jelenet alatt engem figyelt, a reakciómat.
- Tökéletes kocsi hang voltál – hajoltam közelebb.
- Köszönöm – mosolygott. Csak úgy ragyogott a szeme, teljesen lebilincselt. Tudtam, hogy el kellene fordulnom, ha még látni szeretném a film többi részét is, anélkül, hogy elolvadnék, de neki más tervei voltak.
Ajkai váratlanul találtak rá enyémekre. Ostobaság lett volna elhajolni, hiába rémültem meg.
Persze nem okozott csalódást, még a csókolózásban is tökéletes.