26. rész: Szerelmes

A szülőháza előtt parkoltunk le ismét.
- Biztos nem jössz be egy kicsit? – kérdezte.
- Igen – bólintottam. – Köszönök mindent – hajoltam közelebb, hogy megcsókoljam.
- Én is – cuppantott egy utolsót a számra. – Vigyázz magadra, rendben?
- Ez csak természetes – mosolyogtam. Közelebb hajolt egy utolsó utáni csókra. – Szia – szálltam ki a kocsijából.
- Szia – mosolygott, de a szemében aggódást láttam megcsillanni. Az események szerencsére felpörgettek annyira, hogy ne legyek álmos, míg levezetem azt a jó pár kilométert hazáig.
A lakásban egy lámpa se éget, lábujjhegyen osontam a szobámig, ahol Lau feküdt az ágyamba.
Próbáltam halkan eljutni az ágyig, de a zsebemben megbúvó apró készülék másképp gondolta. Vadul rezegni és zenélni kezdett.
- Fló? – nézett fel Laura álmosan.
- Ne haragudj! Aludj nyugodtan! – intettem felé, majd a konyhába szaladtam.
- Igen? – szóltam bele meglepetten. Ki a fene keres hajnalok hajnalán?
- Szia – hallottam meg Sebastian hangját. – Bocs, ha zavarok…
- Nem zavarsz – mosolyogtam a készülékbe.
- Csak arra voltam kíváncsi, hogy rendben hazaértél-e – kuncogott.
- Igen – somolyogtam. – És te? Anyud nem szólt, hogy ilyen sokáig kimaradtál?
- Már felnőtt vagyok – nevetett.
- Neki örökre a kisfia maradsz – emlékeztettem.
- Ettől függetlenül, már nem tartja számon, mikor, hol és kivel vagyok – mosolygott.
- Én most éppen egyedül vagyok, a konyhában – meséltem neki.
- Én mondtam, hogy maradj itt – kuncogott.
- Majd… egyszer… talán… - motyogtam. Még a gondolat is meredek, így alig pár órával a kapcsolatunk kezdete után.
- Flóra? – lépett Laura álmosan a konyhába.
- Úgy hallom megjött Laura – nevetett Sebastian a telefonba.
- Igen – mosolyogtam.
- Akkor nem zavarlak tovább. Holnap beszélünk! Szia, jó éjt – búcsúzott.
- Neked is. Szia – tettem le a készüléket.
- Sebastian volt? – tette csípőre a kezét Laura.
- Igen – válaszoltam röviden.
- Összejöttetek? – kérdezte.
- Igen – feleltem. Szemei tágra nyíltak, álmossága eltűnt és azonnal részleteket követelt.

- De édes – mosolygott. Az ágyamon feküdtünk, éppen elmeséltem neki a mai (lassan már tegnapi) nap történéseit. – És jól csókol? – kíváncsiskodott.
- Nagyon – haraptam az alsó ajkamba.
- Jaj, úgy örülök nektek – tapsikolt örömében, akár egy kislány.
- Én is – fojtottam egy nevetést a párnámba. 
- Mit gondolsz, nem lesz nehéz titokban tartanotok? – kérdezte.
- Nem tudom – ráztam a fejem. – Valószínűleg az lesz, de mindenképpen megszeretnénk, így próbálni – magyaráztam.
- Megértem – bólintott.
- Ugye számíthatok rád és nem mondod el? – húztam magamra a takarót.
- Ez csak természetes – mosolygott.
- Akkor jó – ásítottam. – Köszönöm – mosolyogtam.
- Nincs mit – mosolygott ő is. – Na, jó éjt – kuncogott.
- Jó éjt – bólintottam, majd szépen lassan elszenderedtünk.
Reggel boldogan ébredtem. Az arcomról még frissen élezett késsel se lehetett volna levakarni a mosolyt. Ez persze Dávidnak is feltűnt, aki még mit sem sejtett az egészről.
- Szerelmes – nevetett Laura.
- Szóval jól sikerült a mozi? – unokabátyám arcán pimasz mosoly jelent meg.
- Igen – bólintottam. – Összejöttünk – ragyogott fel a szemem.
- Gratulálok! – puszilt meg.
- Köszönjük – mosolyogtam. – Viszont, ez titok. Nem szeretnénk, ha a médiába kiszivárogna. Ugye számíthatok a diszkréciódra?
- Természetesen – ölelt meg.
- Köszönöm – kapott egy apró puszit arcára, majd leültünk, hogy közösen reggelizzünk.
Alig nyeltem le az utolsó falatot, megszólalt a mobilom.
- Csak nem a szőke herceg? – mosolygott Dávid.
- De – mosolyodtam el, mikor megpillantottam Sebastian nevét a kijelzőn. – Szia – szóltam bele mosolyogva.
- Jó reggelt! – szólt vidáman. – Mi újság?
- Semmi különös – nevettem. – Veled?
- Itt se sok – szinte biztos vagyok benne, hogy még a vállát is megrántotta hozzá. – Nincs kedved csinálni valamit ebben a csodálatos napsütésben?
- Mire gondolsz? – mosolyogtam.
- Mondjuk egy piknik? – vetette fel az ötletet.
- Jól hangzik – egyeztem bele. – Hol és mikor?
- Mit szólnál, mondjuk… öö… kettőkor nálatok? – elgondolkodtam. A bonni park gyönyörű, ez igaz. De hagyjam, hogy megint miattam vezessen annyit?  - Tegnap te jöttél, ma én – találta ki, mire gondolok.
- Rendben, de akkor a parkban találkozzunk – mosolyodtam el. – A parkolóban, kettőkor – szögeztem le.
- Várj egy percet – szólt, majd kicsit távolabbról hallottam a hangját. Valószínűleg eltartotta fülétől a készüléket. – Figyelj, nagy baj lenne, ha az öcsém is jönne? Ez az utolsó napom itthon és szeretné, ha velünk lehetne – magyarázta.
- Persze, nyugodtan – egyeztem bele. – De Seb! – eszembe jutott, hogy végtére is én jövő hétvégén újra láthatom. Meg kell adnom az alkalmat a családjának. – Maradj otthon a családoddal! Ennyi kijár nekik – mosolyogtam.
- Ezt majd megbeszéljük. Kettőkor a parkban – zárta le a témát. – Puszi -.
- Puszi – tettem le. – Makacs – öltöttem ki nyelvem a telefonra, majd ittam egy pohár kakaót és elmosogattam.