13.rész: A Német Nagydíj

Sziasztok! Itt vagyok! :)
Nincs sok hozzáfűznivalóm. Nem tartalmaz izgalmakat, főleg, ha láttátok a német nagydíjat. A következő rész azonban már izgi lesz, ígérem! :P
Amúgy arra kérnélek titeket, hogy figyeljétek jobb oldalt Flóra képe fölötti részt, készítettem egy videót a történethez, ami ha minden jól megy percek múlva látható lesz! :)
Nincs több rizsálás most már! ;) Jó olvasást!

A srác elindult előttünk a folyosó másik irányába, mi pedig lassan utána. Most, hogy jobban végigmérhettem feltűnt, hogy Red Bullos overállban van.
- Szerelő vagy? – kérdeztem tőle.
- Igen – mosolygott ránk. – Egyébként, a nevem Gareth– nyújtott kezet.
- Flóra vagyok! – fogtam kezet vele, majd Annahoz fordult.
- Anna! – vágta rá flegmán. A karját simogatta, ami megütődött, mikor Gareth-el egymásnak ütköztek.
- Nos, itt vagyunk! – mutatott egy ajtóra, amin Sebastian neve áll. Bekopogott, majd pár pillanat múlva megjelent Seb is. Átöltözött, az overállját egy feszülős fekete pólóra és egy szűk farmernadrágra váltotta. Majd’ elolvadtam a puszta látványától is.
- Öhm.. sziasztok – motyogta meglepetten.
- Szia – mosolyodtam el halványan. – Ne haragudj, hogy itt zavarunk… mi csak… szeretnénk feltenni pár kérdést... – motyogtam.
- Volt engedélyük, úgyhogy gondoltam ide kísérem őket és majd te elintézed.. – szólt közbe Gareth.
- Rendben Gareth, köszi – mosolygott rá Seb, majd ismét felém fordult.
- Akkor… én megyek is – kezdett hátrálni Mr. Rózsaszín haj, majd lelépett.
- Hol szeretnétek? – lépett előrébb Sebastian, majd becsukta maga mögött az ajtót. A szeme csillogott, de nem úgy, ahogyan Monacóban. Vajon még mindig Kanada miatt?
- Mindegy – vontam meg a vállam.
- Akkor maradjunk itt! – mosolygott.
- Rendben – mosolyodtam el én is. Jelen helyzetben Anna vette át a kamerás szerepét, így ő kamerázott, bár eszköze jóval kisebb volt, mint Lacié. Feltettem pár fontosabb kérdést a hétvégével kapcsolatban, majd kikapcsoltuk a kamerát. Tétován, álltam előtte, zavarban voltam attól, ahogy gyönyörű szemeivel kémlelt.
- Megyünk? – szólalt meg mellettem Anna.
- Ühhüm – bólintottam, de még mindig Sebastian arcát néztem. – Akkor… gondolom, majd még látjuk egymást.. – motyogtam, mint valami buta kamasz.
- Remélem – vigyorgott Sebastian. Anna furán méregetett minket, összeszedtem magam és elfordítottam a pillantásom.
– Köszi az interjút! Szia – intettem neki egy aprót, majd sietve elindultam.
- Sziasztok – szólt utánunk.
- Bejön neked! – vigyorgott Anna, amint elhagytuk a motorhomeot.
- Nem, dehogyis! – ellenkeztem, talán kicsit túlságosan is hevesen.
- Óhh, dehogynem! – nevetett. – Csak úgy süt rólad, hogy odáig vagy érte! – lelkendezett.
- Komolyan? – rémülten pillantottam rá, nem törődve azzal, hogy elárultam magam. Ha ennyire látszik, akkor… akkor Sebastian is látja rajtam?! Úristen, mit gondolhat?
- Ne aggódj, ő is így érez irántad – mosolya még szélesebb lett. Micsoda?
- Ezt meg honnan veszed? – ripakodtam rá.
- Csak rá kell nézni! Ha téged néz ragyog a szeme, nem úgy, mintha mondjuk engem néz vagy egy másik lányt – magyarázta az elméletét. Még hogy Sebastian odavan értem… ez a lány teljes képtelenségeket beszél, az már biztos.
- Te nem vagy normális.. – csóváltam a fejem, ezzel lezárva a témát. Kai-val a paddock előtt találkoztunk, sokan már távoztak, így mi is visszamentünk a szállodába, hiszen holnap is lesz nap.

Másnap délelőtt Sebastian megnyerte a harmadik szabadedzést, így reménykedve tekintettünk az időmérő elé. A fejlődés megvolt a Ferrari és a McLaren részéről, azonban a Red Bull ismét csak altatta őket a Q1-ben és a Q2-ben. Bár a pálya utolsó szektora tényleg nem feküdt a Red Bullosoknak a többi szektorban sokkal gyorsabbak voltak a többieknél. Ezt a Q3-ban be is bizonyították. Mark elsőre megfutotta a leggyorsabb, Sebastian pedig a második leggyorsabb időt.
A vége előtt még mindenkinek volt egy utolsó esélye a javításra. Mark még hozott magán egy kicsit, ám Sebastiannak nem igazán sikerült, bár így is jóval előrébb álltak, mint a többiek.
Lewis Hamilton jött egy utolsó gyors kört és váratlanul, de sikerült megvernie Sebastian Vettelt.
Így a holnapi rajtrács eredmény Webber, Hamilton, Vettel, Alonso, Massa, Rosberg, Button, Sutil, Petrov végül Schumacher felállásra módosult az első tízet tekintve.
Jenson Button szemmel láthatólag küzdött a kocsijával egész hétvége alatt, csapattársa ezzel szemben végig remeknek bizonyult.
Sebastian idén először, a számára egyik legfontosabb nagydíjon, nem indulhat az első sorból. Mindenki kíváncsian várta a vasárnapot, bíztunk abban, hogy hozhat még várt és nem várt fordulatokat. Egy izgalmas nagydíjra számít mindenki!
Az időmérő után újabb kő – papír - olló  játszmát rendeztünk, hogy eldöntsük ki melyik versenyzőhöz megy. A győztes interjúvolhatja meg, Vettelt, Schumachert és Hamiltont, míg a vesztesnek jut Webber, Kobayashi és Sutil. A szerencse ma Kai mellé állt, sikerült leverni kettő- egy arányban, így ma ő készített interjút Sebastiannal. Na nem mintha, a többiek olyan rosszak lennének (leszámítva, hogy Markkal nem igazán szimpatizálok), de azért mégis jobban örültem volna, ha nekem jut Sebastian.
Anna persze nem bírta ki, hogy ne tegye szóvá, lát valami kis savanyúságot az arcomon, próbáltam tiltakozni, de nem az a típus akinek nagyon ellent lehet mondani. Miután sikeresen végeztünk az interjúkkal visszatértünk a szállodába. Fáradt voltam, elnyúltam az ágyamon és felhívtam Laurát, hogy megkérdezzem mi újság van otthon. Legalább másfél órát trécseltünk, ami egy újabb pluszt adott a telefonszámlámhoz. Anna közben letusolt, én is követtem példáját, majd lementünk a szálloda éttermébe. Megszállásunk óta, nem jártunk még itt, így ideje volt kipróbálni.
Szerencsére nem kellett csalódnunk, nagyon finom vacsorájuk volt, és még csak nem is spóroltak vele, alig bírtuk megenni. Gondoltuk elmegyünk sétálni, ám az időjárás közbe szólt, hideg volt, fújt a szél és az eső is szemerkélt, így csak a szobánkig jutottunk. A televízió tele volt unalmas sorozatokkal, termékreklámokkal, amik elérték, hogy hamar álomba merüljek.
Vasárnap nagy napra virradtunk. Már csak órák voltak hátra a futamig, nekem pedig nem voltak túl jó érzéseim a végkimenetelt illetően. Az idő megint játszadozott velünk, egyik percben esett, másikban sütött a nap. Ismét a hosszú öltözet mellett döntöttem. Megvártam, míg Anna is elkészült, majd Kaival kiegészülve indultunk a pályára. A paddockban vettünk magunknak egy-egy szendvicset reggeli gyanánt. Anna meg akarta keresni Nicot még a verseny előtt, hogy sok szerencsét kívánjon neki, engem is magával cibált, így alig egy órával a futam előtt, még mindig a Mercedes boxban álldogáltunk. Végül tíz percig győzködtem Annatt, mire beleegyezett, hogy Nicot végleg átadjuk a csapatának. Még utoljára sok szerencsét kívántunk mindketten, majd visszamentünk a paddockba. Nico remek ember, végig nagyon kedves volt, és nagyon vicces is, függetlenül attól, hogy nem is ismert. Anna egyébként azt mondta, ha a választania kellene, ő inkább őrültnek nevezné drága unokatestvérét, de amikor megkérdeztem miért, elintézett annyival, hogy majd idővel megtudom.
A paddock lassacskán teljesen megtelt. A televízión láttuk, ahogy a pilóták lassan felöltöznek, elvégzik az utolsó igazítást a kocsikon, majd még tesznek egy-egy utolsó felvezető kört mielőtt a rajtrácshoz sorakoztak. A rajtrács módosult, Liuzzi öt rajthelyes büntetést kapott váltócsere miatt. A safety car elindult, a kocsik lassan követték a felvezető körön. Tesztelték a pályát, a trükkös időjárás miatt. Amint az utolsó autó is elfoglalta helyét a rajtkockáján felvillantak a piros lámpák, majd hirtelen kihunytak. A kocsik elindultak, Hamilton és Fernando Alonso is remekül rajtolt. Hamilton az élre került, Alonso pedig majdnem megelőzte mindkét Red Bullt. Végül mégis Sebastian mögé sorolt be a negyedik helyre.
Pár körig ment a civakodás az élvonalban, többször volt, hogy megcsúsztak. Végül Alonsonak sikerült megelőznie a német címvédőt, aki később egy kicsúszás miatt még nagyobb időhátrányba került. Az egész német nagydíj a civakodásokról szólt. A helyezések folyamatosan változtak. Hamilton, Alonso és Webber folyamatosan váltogatták az első helyet. Massa sok emberrel megküzdött, míg nem Sebastian elé került. Két lehetősége volt, hogy megszerezze a negyedik helyet: korábban kimegy kerékcserére vagy kockáztat és reménykedik benne, hogy az ő kerékcseréjük gyorsabb lesz. Bár kérték, hogy az utolsó előtti körben menjen ki, de ő inkább kockáztatott. Felipével egyszerre álltak be a boxutcába, majd a Red Bull végrehajtott egy bámulatosan gyors kerékcserét, így Sebastian megszerezhette a negyedik helyet. Az élen végül Hamilton végzett, második lett Alonso, harmadik pedig Webber. Sebastian idén először nem állhatott fel a dobogóra. Biztos voltam benne, hogy most kicsit szomorú, hiszen biztos nagyon jó lehet nyerni a saját hazádban. Ettől függetlenül a világbajnokságban az előnye így is csak 3 ponttal csökkent. 

12. rész: Formás fenék

Csütörtökön meglátogattuk a pályát. Németország az a hely, ahol két pályán szoktak futamokat rendezni, évente váltogatják őket. Mivel tavaly Hockenheimben volt, így idén a Nürburgring következett.
A pálya a hegyekben található, az időjárás elég változékony. Jelenleg elég hideg van..
Ma érkeztek meg az utolsó versenyzők is, az istállókban már javában folyt a munka és a megbeszélések. Mi ma még nem igazán dolgoztunk, körbenéztünk a pályán és környékén, Anna jegyzetelt pár dolgot, melyeket fontosnak tartott a cikkéhez, majd készítettünk pár fényképet is.
Még mielőtt visszaindultunk volna a szállásra, a paddockba siettünk a büféhez. Annának és nekem már kopogott a szemünk az éhségtől, Kai azt mondta még körbenéz kicsit, mert ő nem éhes.
Vettünk egy-egy szendvicset, lehuppantunk az egyik asztalhoz és falatozni kezdtünk. A paddock még elég kihalt volt, alig egy-két ember sétálgatott körülöttünk.
Két falat között aztán egy szőke szélvész huppant le mellénk.
- Sziasztok – köszönt Nico, majd odahajolt unokahúgához két puszira.
- Szia – köszöntünk mi is.
- Nico Rosberg – nyújtott kezet.
- Flóra Farkas – ráztam kezet vele.
- Örvendek! – mosolygott.
- Szintúgy – motyogtam és a szendvicsem felé fordultam.
- Flóra az új riporter az RTL-nél – magyarázta Anna unokabátyjának.
- Értem – mosolygott.
- Egyébként mi újság? Voltál a családi vacsorán? – érdeklődött a pilóta. Eddig is tisztában voltam a ténnyel, hogy a pilóták is ugyanolyan emberek, mint mi, de aranyos volt Nico, ahogy a családjáról érdeklődött.
Anna igennel válaszolt, majd belemélyedtek abba, hogy megbeszéljek mik is történtek azon a  bizonyos vacsorán. Lenyeltem a szendvicsem utolsó darabját is, egy kicsit még hallgattam Annaékat, majd felálltam egy kukát keresni. Eszembe jutott, hogy talán megkereshetném Kait, addig sem zavarom Annaékat. A boxutca felé indultam, messziről vettem szemügyre az istállókat, de egyik előtt sem találtam. Éppen megfordultam volna a Red Bull istállóknál, hogy visszainduljak, amikor szemet szúrt egy formás fenék, ahogy épp Sebastian kocsiján vizsgál valamit. A szexi testrész tulajdonosa mellett egy ismerős szőke srác állt, Tommi, Sebastian edzője, akivel még Kanadában találkoztam.  Valamit motyogott hajlongó társának, aki hirtelen kikukucskált saját karja alatt. Sebastian mosolyával találtam szemben magam. Bár több méter választott el minket, térdeim így is megremegtek, arcomra önkéntelenül is mosoly csúszott. Intettem neki egy aprót, mire ő is visszaintett. Mondott valamit, drága edzőjének, majd felegyenesedett. Tett pár lépést az irányomba, amikor hirtelen valaki elkapta a vállam. Rémülten fordultam meg, Kai tett hátra egy lépést.
- Bocsánat.. – kezdett volna magyarázkodásba.
- Semmiség – legyintettem.
- Mit csinálsz itt? És hol van Anna? – nézett körül.
- Nicoval beszélget a paddockban, legalábbis mikor eljöttem, még ott volt… Egyébként, éppen téged kerestelek… - magyaráztam.
- Hát.. megtaláltál – mosolygott.
- Vagy inkább te engem - kuncogtam.
- Igen. Na, gyere, keressük meg Annat! – indult el a paddock felé. Visszapillantottam Sebastianra, az istálló falának támaszkodva figyelt. Kár, hogy nem beszélhettünk, kíváncsi lettem volna, hogy érzi magát lelkileg… Nagy megmérettetés előtt áll, ez a hétvége talán mindközül a legfontosabb számára. Még sosem nyert hazai közönség előtt, és biztos vagyok benne, hogy nagyon szeretett volna.
Anna ott volt, ahol hagytam, azonban már egyedül ücsörgött az asztal mellett. Mindannyian összeszedelőzködtünk, majd visszaindultunk a szállásra.
Annaval csaptunk egy filmnézős, csokoládéevős, beszélgetős estét. Egyre jobban kedveltem és elöntött a bűntudat, hogy elsőre egy apró információ alapján ítéltem meg.

Péntek reggel izgatottan ébredtem. Nem tudnám megmondani, hogy azért, mert végre újra végezhetem a munkámat, vagy azért, mert titkon abban bíztam, hogy ma végre beszélhetek azzal a helyes, szőke címvédővel…
Háromszázhatvan fokon pörögtem, fel-alá járkáltam a szobában és képtelen voltam eldönteni milyen ruhát vegyek fel. Anna teljesen lököttnek nézett, mikor azon dilemmáztam melyik farmernadrágom állna jobban, tekintve, hogy egy árnyalatnyi különbség volt a kettő között.
- Kinek akarsz ennyire tetszeni? – kíváncsiskodott.
- Senkinek se – néztem rá szemrehányóan. – Egyszerűen csak szeretnék normális ruhában menni -.
- Akkor válaszd a sötétet a rockos pulcsival! – utasított, bár még mindig furcsán nézett rám.
Újra végigmértem a két ruhadarabot, majd a fürdőbe vonultam, hogy magamra öltsem. Közben Anna is készülődni kezdett, így alig fél óra múlva már Kaival kiegészülve indulhattunk a pályához.
Jó volt újra végig sétálni az úton a paddockig, újra lenyűgözött a nyüzsgés, ami körbeveszi ezt az egész száguldó cirkuszt.
Ahogy helyet foglaltam Kai mellett szemet szúrt, hogy egykori munkatársaim, alig két asztallal hátrébb ülnek. Intettem feléjük egy aprót, viszonozták a gesztust és kíváncsian méregettek.
Hiányoztak, a fiúkkal tényleg nagyon jó viszonyba kerültünk, mégsem bántam, hogy most ennél az asztalnál ülök Kaiékkal.
A képernyőn lassan elindult az óra, megkezdődött az első szabadedzés. Kíváncsian vártam a végeredményt, reménykedtem benne, hogy a németek jó helyen végeznek, de nem büszkélkedhettek túl jó végeredménnyel. Az első helyen Alonso zárt, mögötte Mark Webber és Sebastian, a negyedik Felipe Massa, majd Lewis Hamilton.
Délután a második edzés, hasonló eredményekkel zárult: Mark Webber lett az első, mögötte Fernando Alonso, Sebastian Vettel, Felipe Massa és a jó öreg Michael Schumacher.
Délelőtt csak négy német pilótával sikerült interjút készítenünk, valamint Alonsóval. A második szabadedzés után megkerestük Webbert és Massát, majd úgy döntöttünk ( szerencsére), hogy megkeressük a két kimaradt németet is, Rosberget és Sebastiant. Kaival úgy döntöttünk kő- papír- ollóval fogjuk, eldönteni ki melyik pilótához megy, mivel időnk véges, ahogy az övéké is. Bár a módszerünk elég gyerekes olt, végül kettő-egy arányban én nyertem. A Red Bull-osok felé vettem az irányt, Annaval a nyomomban, míg Kai a Mercedesek felé igyekezett, hogy fellelje Nicot.
Anna direkt nem tartott vele, nem igazán szereti a munkáját összekeverni a magánéletével, állította.
- Nézd, ott van Sebastian! – mutatott a Red Bull motorhome irányába. Szerencsére egész hétvégére volt engedélyünk, hogy bemehessünk a motorhomeokba.
Mire az ajtóhoz értünk, Sebastian eltűnt a szemünk elől. Tétován álltam az ajtóban, nem nagyon akartam beljebb menni, még sosem jártam itt és féltem a tájékozódási képességeimtől. Anna a másik irányba nézelődött, pár pillanat múlva hallottam, ahogy felszisszent. Megfordultam, újdonsült barátnőm a földön feküdt, rajta pedig egy rózsaszín hajú srác.
- Bocsánat – szabadkozott a srác. Felállt, majd felsegítette Annat is. Mindkettőnket végigmért, míg Anna leporolta a ruháját. – Mit kerestek itt? Ide riporterek nem jöhetnek be! – támadt nekünk.
- A német RTL KLUB-tól jöttünk és van engedélyünk erre a hétvégére! – Anna ugyanolyan csípősen válaszolt.
- Akkor is szólnotok kell, ha valamit fel akartok venni – magyarázott a srác, sokkal normálisabb hangszínen.
- Sebastian Vettelt keressük… - feleltem.
- Öhm.. azt hiszem az öltözője felé ment… - gondolkodott. – Ha gondoljátok oda kísérlek titeket! – mosolygott ránk.
- Nem is tudom… - pillantottam Annara – nem akarjuk zavarni, csak egy kis interjút szeretnénk… - motyogtam.
- Nem hiszem, hogy zavarnátok! – vigyorgott a fiú.
- Rendben – bólintott Anna. – Akkor menjünk!

Jenson Button novella

Elől járóban elmondanék pár információt! :)
A novella Jenson Buttonos (ha ez a címből nem jött volna le..). Életem első novellája, szóval legyetek szívesek elnézni nekem, hogy nem éppen a legjobb. Megküzdöttem vele, de itt van! :)
Azt hiszem kitettem magamért terjedelemben is, kétszer hosszabb, mint egy átlagos rész a Forma 1, szerelem, száguldás -ból :)
Sajnos címe még nincsen, viszont, ha van bármilyen ötletetek a címmel kapcsolatban, nagyon örülnék neki, ha megosztanátok velem! :)
Most pedig azt hiszem eljött az ideje, hogy jó olvasást kívánjak! :)

Ui.: várom a véleményeiteket ;)



Azt hiszem joggal mondhatom, hogy sosem gondoltam volna, hogy egyszer odajutok, ahol most tartok. Az embereknek iszonyatosan nehéz érvényesülni a mai világban, és ebben különös nehezítő tényező, hogy nő létemre mérnöki diplomával rendelkezem. Manapság az emberek nem nagyon bíznak a nőkbe, szerintük a mérnökség férfi munka, engem valahogy mégis ez vonzott, kiskorom óta. Rengeteg helyre jelentkeztem, éjszakákat töltöm terveim felvázolásával, mégis mindenhonnan elutasítottak.
Már kezdtem feladni a reményt, mikor Nicole, a legjobb barátnőm, felhívta egy pályázatra a figyelmemet. Drága barátnőm imádja a forma 1 versenysportot, és bár csak interneten keresztül ismerjük egymást, hét év ismeretség alatt sikerült engem is rászoktatnia. Bár tudtam, hogy én a születési rendellenességem miatt sohasem élvezhetem annyira, mint ők, mégis mindannyiszor elvarázsolt, a sok csodálatos autó, ahogy megküzdve az időjárással, a technikával és legfőképpen egymással, küzdik magukat át az egész világon, míg végül minden évben egyetlen egy ember lehet az, aki mindent visz.
Bár Nicole kedvence Sebastian és a Red Bull Racing csapat, a többi versenyzőre is különös figyelemmel tekint. A Vodafone McLaren Mercedes csapata saját honlapján hívta fel a figyelmet, új mérnököt keresnek a csapatba. Három feltétel van: az illető legyen több, mint huszonöt éves, legyen mérnöki diplomája és legyen jártas a forma 1-ben. Tudtam, hogy az esélytelenek nyugalmával indulok, de ez volt az egyetlen lehetőségem. Ha ez sem sikerül, végleg feladom..
Egy rövid, új típusú önéletrajzot kellett beküldenem, az elérhetőségeimet, valamint pár tervemet, amik véleményem szerint segíthetnének a forma 1-es autók gyorsulásában.

Egy hónapon keresztül nem telt el úgy nap, hogy ne néztem volna meg az interneten a honlapjukat, valamint a postaládánkat. A weboldalon azt írták, rengetegen jelentkeztek és a legmeggyőzőbbeket, majd értesítik.
Újabb egy hónap után kezdtem teljeséggel feladni a reményt. Már nem néztem bele postaládába, és az interneten se látogattam az oldalt, míg nem egyik nap feltűnt, hogy a szüleim nagyon mosolyogtak.
- Mi történt ? – pillantottam rájuk aggódva.
Édesanyám ahelyett, hogy bármit is felelt volna, a kezembe nyomott egy már kibontott levelet. Utáltam, ha előre elolvasták, de mindig azzal magyarázta, hogy ők csak megszeretnének óvni, nehogy valami piszkálódást kapjak, mint tinédzser koromban.  
Széthajtottam a lapot. ’’ Tisztelt Kelly Shear! ’’ olvastam az első sorokat. ’
’’ Örömmel értesítjük, hogy a tervei nagy elismerést váltottak ki csapatunkból. Szeretnénk, ha megjelenne székhelyünkön, az alábbiakban megjelölt időpontban.’’ Végig olvastam a szöveget, a Vodafone McLaren Mercedes igazgatója küldte. Jövő héten kedden várnak Wokingban egy apróbb meghallgatásra.
Őrülten boldog voltam, mégis rémült. Mi van, ha mégsem vesznek fel, amint megtudják milyen hiányossággal rendelkezem?  Hiszen, nem ez lenne az első eset…
A szüleim mindenesetre biztosítottak támogatásukról, ahogy Nicole is, amint megírtam neki a hírt. Azt tanácsolta, talán megpróbálhatnám eltitkolni a dolgot, ám ez a tudat engem rémített meg. Mégis mennyi az esély, hogy képes lennék titokban tartani? Bár nincs rám írva, azért egy ilyen dolgot mégis nehéz eltitkolni. 
Mindenesetre kedden azzal az elhatározással indultam útnak, mely szerint én nem említem, ha nekik feltűnik elismerem, de magamtól nem teszem közhírré. Nagyon szerettem volna a munkát, ezt talán ezzel is bizonyítom, hisz soha életemben nem hallgattam még el ezt a fontos információt.

Vonattal utaztam, az állomásról kiérve pedig egy taxi vitt a megadott címre. Az őrnek megmutattam a levelemet, egy igazolvány kíséretében, csak így volt hajlandó beengedni a gyár területére. Szerencsére a bejárat eltéveszthetetlen volt, a hatalmas ajtó, mintha két külön világot választana el. Kint minden nyugodt volt, alig egy- két embert lehetett látni, míg bent hatalmas nyüzsgés volt, az emberek össze-vissza szaladgáltak, némelyikük elég vicces látványt nyújtott.
A lapra pillantottam, Martin Whitmarshot kell keresnem a csapatfőnököt, vagy Simon Robertset, aki az igazgató szerepét tölti be.
Az előtér közepén álltam a táskámmal, ami nem volt épp könnyű. Megállítottam az egyik fiatalabb srácot, talán az egyik versenyző szerelője lehetett. Enyhe akcentussal beszélt, így erősen kellett koncentrálnom, hogy le ne vegyem pillantásomat a szájáról.
Készségesen elmondta, hova kell mennem és, hogy jutok el oda a legegyszerűbben. Bár így is bolyongtam öt percig, végül mégis sikerült megtalálnom az ajtót, amely mögött a sorsom felett ítélkező emberek vártak.
Kopogtam, az ajtó lassan tárult ki előttem. Martint láttam meg először, majd Simont és még két, számomra ismeretlen férfit.
- Jó napot, a nevem Kelly Shear! – motyogtam.
- Szia, gyere be kérlek – intett Martin. Bent megkért, hogy foglaljak helyet vele szemben, aminek különösen örültem. Vártam a többi pályázóra is, de senki nem érkezett. Mikor megemlítettem a férfiak jót nevettek, majd közölték, hogy nem lesz több pályázó, ugyanis enyém az állás. Háromszor gondoltam végig, hogy jól olvastam-e le a mondatot Simon szájáról, de semmi kétség nem fért, ahhoz, hogy ezt mondta.
Megkért, hogy mutassam meg újra a terveimet és kommentáljam is őket. Úgy álltam, hogy mindenkit lássak, így kisebb esélyt nyújtva a lebukásomnak. Azonban mikor sikerült lenyűgöznöm Timet a főmérnököt, valamint Paddyt a  technikai igazgatót is, hivatalossá tették, a munka az enyém.
Azt hiszem sosem voltam még olyan boldog azelőtt. Végre megérte a sokévnyi küzdelem és kemény tanulás. Íme az élő példa, hogy attól, hogy az ember testi hibával rendelkezik (méghozzá elég komollyal) még igenis élhet teljes életet.

Egy hónappal később kezdhettem el munkába állni, hogy a szezon előtt megpróbálhassuk a lehető legtökéletesebbre fejleszteni az autókat. 
Elég különös érzés volt, mikor február elején hatalmas bőrönddel szálltam fel a vonatra. Sosem voltam huzamosabb időre távol a szüleimtől, most pedig fogalmam sincs mikor látom őket viszont. Láttam, ők is féltek elengedni engem, de tudták, hogy így a legjobb. Végre azt csinálhatom amit szeretnék, az egyetlen kérdés, hogy meddig.
Amint a vonat beért az állomásra, csakúgy, mint múltkor, most is fogtam egy taxit, hogy könnyebb legyen megközelíteni a gyárat.
Paddy várt a bejáratnál, megmutatta hova pakolhatom a holmimat, majd körbevezetett. Erősen szuggeráltam a száját, oldalról elég nehéz leolvasni, mit is mond pontosan, de minden erőmmel azon voltam, hogy eltitkoljam, nem hallok.
Paddy egy nagy terembe vezetett, ahol szembe találtam magam a McLaren Mercedes egész legénységével. Timet, Simont és Martint már ismertem, mosolyogva jöttek közelebb, hogy egy-egy arcra puszival üdvözöljenek. Sikerült felismernem a tömegből kilógó Lewis Hamilton is, aki 2008-ban világbajnok lett, az első fekete bőrszínű világbajnok.. Kicsit megnyugtatott a tudat, hogy ő sem egészen olyan, mint a többiek, de persze tisztában voltam a ténnyel, az én ’’kilógásom’’ sokkal eget rengetőbb. 
Martin pár ember, köztük Lewis Hamilton társaságában elindult felém. Bemutatta Neil Oatley főtervezőt, Jonh Iley aerodinamikai vezetőt, Phil Prew vezető versenymérnököt, majd Lewis Hamiltont, versenymérnöke Andy Latham társaságában. Mögöttük ott állt egy szőkeség, nekem háttal, látszólag nagyon el volt foglalva, valamit beszélhetett a versenymérnökének. Nem kellett sokat gondolkoznom ki is ő, de gyanúm akkor igazolódott be igazán, mikor végre szembefordult velem.
- Jenson Button – nyújtott kezet.
- Kelly Shear – feleltem. – Én vagyok az új mérnök.. vagyis.. mérnöksegéd..
- Tudom – olvastam le mosolygós ajkairól.
Bemutatta versenymérnökét, Jakob Andreasent, aki közölte, látta a terveimet és nagyon meggyőzőnek tűntek.
A rögtönzött bemutatkozó után, én visszavonultam a kis szobámba, hogy kipihenjem az utazás fáradalmait.

Alig két nap múlva bebizonyosodott, nem lehet sokáig eltitkolni, ha valaki süket. Az egyik íróasztal fölé görnyedve vázolgattam terveimet, mikor valaki megrázta a vállamat. Lewis elég idegesen méregetett.  
- Azt kérdeztem, hogy megnézhetném-e a terveidet, amit az autóhoz készítettél! – szemében lenézést láttam megcsillanni.
- Igen.. bocsánat.. – motyogtam, átnyújtottam a terveimet, majd a frissen készített vázlatom fölé görnyedtem.
Felvázoltam a kocsi tervét, majd elkezdtem kierősíteni a fontosabb részeket. Pár pillanat múlva ismét egy rántást éreztem a vállamon.
- Mondom, ezt a részt itt hogy gondoltad? – mutatott Lewis idegesen a papírra. – Mondd te nem hallod, ha hozzád beszélnek? – vágta oda idegesen. A háttérben néhány szerelő nevetni kezdett.
Jens jelent meg mellettünk, szúrós pillantást vetett csapattársa felé, és mondott neki valamit, amit sajnos nem tudtam leolvasni a szájáról.
Tudom, talán egyszerűbb lett volna, ha úgy teszek, mintha mi sem történt volna, de mindig is érzékeny voltam. Talán azért, mert túl sok bántást kaptam az iskolában, nem tudom.
Felálltam, miközben a könnyek a szemembe gyűltek. Körbenéztem a társaságon, hiába.. mindenhol ugyanolyanok az emberek, az egyetlen kivétel talán Nicole, na és persze a szüleim.
Visszapillantottam Lewisra és lenéző mosolyára, a szavak gondolkodás nélkül kezdték elhagyni a számat.
- Ha éppenséggel tudni akarod.. nem, NEM HALLAK!- hangsúlyoztam a mondat végét. – Se téged, se mást… – folytattam. - …ugyanis süket vagyok! – Körülöttünk, mintha megfagyott volna a levegő. Jenson és Lewis szemei egyszerre tágultak ki, és a többiek is ledermedtek. Martin jelent meg a szerelők mögött, szájárul le tudtam olvasni egy értetlen ’’ Mi ’’ szócskát.
Nem bírtam tovább tartani magam, szememből eleredtek a könnyek, gyorsan a szobámba rohantam. Hátamat az ajtónak döntve kezdtem el zokogni. Miért nem sikerül nekem semmi? Miért kellett süketnek születnem? Ha már nem élhetek teljes életet akkor egyáltalán miért éljek, hiszen, mint látszik még csak élő példa sem lehetek, hogy így is vihetem valamire. Fölösleges volt ide jelentkeznem.. elhitettem mindenkivel, hogy végre sikerült találniuk egy új mérnököt, és most alig két nap után kereshetnek egy újat. Számtalan embertől elvettem egy nagy lehetőséget, csak azért, mert bíztam abban, hogy ez most más lesz..

Amint sikerült elfogadhatóra csitítanom sírásomat, megtöröltem az orromat, előkaptam az alig kipakolt bőröndömet és elkezdtem visszapakolni a dolgaimat.
Éppen a hálóingem hajtogattam össze, amikor a szemem sarkából láttam, hogy nyílik az ajtó.
Martin, és Simon álltak egymás mellett, aggódva méregettek.
- Mit csinálsz? – kapta rám a tekintetét Martin.
- Pakolok.. – motyogtam.
- Miért? – nézett továbbra is értetlenül.
- Nem várom meg míg kirúgtok, inkább elmegyek – dobtam a hálóinget a bőrönd tetejére.
Martin közelebb jött, megfogta a vállam, hogy maga felé tudjon fordítani.
- Ülj le! – biccentett az ágy felé. Egy sóhaj kíséretében foglaltam helyet. Simon becsukta az ajtót, majd velem szembe ültek le egy- egy székre.
- Miért nem mondtad el Kelly? – kérdezte Simon.
- Nem tudom.. – feleltem. – Én tudtam, hogy el kellene mondanom, de ez az állás volt az utolsó reményem, sehol nincs szükség egy süket lányra, még akkor sem, ha mérnöki diplomája van. Én csak szerettem volna érvényesülni az életben… hogy lássam, hogy volt értelme fiatalként az egészséges gyerekekkel iskolába járnom… hogy nem hiába tűrtem mindennap azt, hogy kigúnyoltak és lenéztek..
Martin és Simon némán összenéztek.
- Kelly, elbeszélgettünk kicsit és arra jutottunk, hogy… - félbeszakítottam Martint. Nem akartam, hogy ő mondja ki.
- …hogy jobb lenne, ha hazamennék.. Tudom – bólintottam.
- Nem. Mi azt szeretnénk, ha maradnál – nem akartam elhinni, hogy tényleg azt mondta, amit leolvastam a szájáról. – Nézd, a terveid zseniálisak, tökéletes vagy a feladathoz és szerintem tudnánk együtt dolgozni, ha mindannyian megpróbáljuk.
- Tényleg így gondoljátok? – hitetlenkedtem. Soha, sehol nem hallottam még ezt. Mindig inkább elutasítottak, ahelyett, hogy egy picit is megpróbáltak volna alkalmazkodni.
- Igen – helyeselt Simon is.
- Nos, mit mondasz? – várt választ Martin. – Maradsz?
- Igen – bólintottam egy aprót, mire Martin boldogan pattant fel a székről, hogy megölelhessen.
- Akkor.. Isten hozott nálunk.. ezúttal tisztalappal – mosolygott Simon, majd ő is odajött, hogy megölelhessen.
- Köszönöm – gyűltek örömkönnyek a szemembe. Gyorsan letöröltem, nem akartam, hogy lássák.
- Nos, akkor mi most magadra hagyunk, hogy ismét kipakolhass.. – kaptam még egy ráadás puszit Martintól, majd magamra hagytak.
Csak a legfontosabb ruháimat vettem ki újra, a többit a bőröndbe bezárva betoltam az ágy alá.
A laptopomért akartam nyúlni, amikor az ajtó ismételten kinyílt és Jenson lépett be rajta.
- Szia – intett.
- Szia – motyogtam.
- Zavarok? – kereste a pillantásom.
- Nem, dehogy – ráztam meg a fejem. – Ülj csak le! – mutattam az ágyamra.
Míg helyet foglalt szembe húztam vele a széket, amin az imént még Martin ült.
- Én csak.. – kezdett bele. – bocsánatot akartam kérni a kint történtekért – mosolyra húztam ajkaimat. Aranyos látványt nyújtott, hogy minden második másodpercben azt leste figyelem-e.
- Nem kell bocsánatot kérned, nem tettél semmit – ráztam a fejemet.
- Éppen ez az.. Biztos nem lehetett könnyű ott állni, és mégsem védett meg senki, én sem – húzta el a száját.
- Nagy lány vagyok, az évek alatt megtanultam, hogyan védjem meg magam – az éjjeliszekrény fiókjából előhalásztam az egy táblányi boldogsághormonomat.
- Egyébként Lewis is sajnálja… de ezt majd ő maga is elmondja – folytatta, amint meggyőződött arról, hogy az ő arcát figyelem, nem pedig a csokoládé kibontásával bajlódom. – És a srácok is, amiért nevettek…
- Jól van, elhiszem – nevettem. Figyelmem ismét a csokoládéra fordítottam, a kezem csúszott, ahogy a csomagolás is. Úgy festhettem, mint egy szerencsétlen, hallássérült lány, aki egy tábla csokoládé kibontására sem képes.
Jenson kivette a kezemből és segített szétszakítani a csomagolást. Együtt majszoltuk a csokoládét, közben én Jens kérésére elregéltem, majdnem egész élettörténetemet, majd ő is hasonlóképpen tett. A nap végére úgy éreztem, talán joggal, hogy szereztem egy új barátot.


2 évvel később:
Büszkén állíthatom, az életem fenekestül felfordult mióta megpályáztam a McLarennél az álláslehetőséget. Miután kiderült halláskárosultságom, szerencsére mindannyian elfogadtak, ahelyett, hogy ellenem szegültek volna. Még Lewis is bocsánatot kért, és bár csapattársával ellentétben, mi nem lettünk jó barátok, de kölcsönösen tiszteljük egymást, hiszen egy helyen dolgozunk. Jensonnel már a második nap után nagyon jóba lettünk, nagyon sok időt töltöttünk együtt, mintha csak ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Ő volt talán az, az ember, aki a legjobban eltudta fogadni, süket vagyok. Bár néha előfordult, hogy kiment a fejéből és nekem háttal kezdett beszélni, vagy éppen egy zenéről kérdezte a véleményemet. Ilyenkor mindketten jót nevettünk rajta. Mellette valahogy sokkal könnyebb volt elfogadnom azt, aki vagyok.
Még a futamokon is ott voltam, hogy szorítsak érte. Szerencsére elintézte, hogy Nicole, akivel végre annyi év után sikerült találkoznom (megjegyzem élőben még csodálatosabb lány, mint hittem), is ott lehetett velem. Jensonnel is jól megértették egymást, aminek külön örültem. És bár eleinte kissé féltékeny voltam, amiért olyan jól elnevetgéltek együtt, ma már tudom, nincs rá okom. Nicole beleszeretett a McLaren egyik szerelőjébe, aki megvallom, szinte már lelki társának bizonyult. Jenson pedig.. nos Jensonnel pár hónap után nem várt fordulatot vett a kapcsolatunk. Egy komolyabb szintre léptünk, melytől én eleinte nagyon féltem. Sosem éltem át azelőtt ilyen érzéseket és a férfiakkal sem volt semmiféle tapasztalatom.  Talán azért, mert a sors azt akarta, hogy várjak.. várjak valaki olyanra, mint Jenson. Istenemre mondom sosem voltam még ilyen boldog. A munkámnak van értelme, (az újításaink jól sikerültek, tavaly egy újabb világbajnoki címmel gazdagodott a csapat, bár Lewis részéről, de Jens sem állt tőle messze), a legjobb barátnőm talált magának valakit, aki igazán tiszteli, a szüleim végre boldogok és büszkék rám, én pedig minden napomat azzal az emberrel tölthetem, aki a legfontosabb számomra. Vagy, hogy pontosítsak, hamarosan már akikkel..
Vetettem egy pillantást a gyűrűmre, majd kezem visszacsúsztattam gömbölyödő pocakomra…
Életem legjobb döntése volt, hogy hallgattam barátnőmre.