Jenson Button novella

Elől járóban elmondanék pár információt! :)
A novella Jenson Buttonos (ha ez a címből nem jött volna le..). Életem első novellája, szóval legyetek szívesek elnézni nekem, hogy nem éppen a legjobb. Megküzdöttem vele, de itt van! :)
Azt hiszem kitettem magamért terjedelemben is, kétszer hosszabb, mint egy átlagos rész a Forma 1, szerelem, száguldás -ból :)
Sajnos címe még nincsen, viszont, ha van bármilyen ötletetek a címmel kapcsolatban, nagyon örülnék neki, ha megosztanátok velem! :)
Most pedig azt hiszem eljött az ideje, hogy jó olvasást kívánjak! :)

Ui.: várom a véleményeiteket ;)



Azt hiszem joggal mondhatom, hogy sosem gondoltam volna, hogy egyszer odajutok, ahol most tartok. Az embereknek iszonyatosan nehéz érvényesülni a mai világban, és ebben különös nehezítő tényező, hogy nő létemre mérnöki diplomával rendelkezem. Manapság az emberek nem nagyon bíznak a nőkbe, szerintük a mérnökség férfi munka, engem valahogy mégis ez vonzott, kiskorom óta. Rengeteg helyre jelentkeztem, éjszakákat töltöm terveim felvázolásával, mégis mindenhonnan elutasítottak.
Már kezdtem feladni a reményt, mikor Nicole, a legjobb barátnőm, felhívta egy pályázatra a figyelmemet. Drága barátnőm imádja a forma 1 versenysportot, és bár csak interneten keresztül ismerjük egymást, hét év ismeretség alatt sikerült engem is rászoktatnia. Bár tudtam, hogy én a születési rendellenességem miatt sohasem élvezhetem annyira, mint ők, mégis mindannyiszor elvarázsolt, a sok csodálatos autó, ahogy megküzdve az időjárással, a technikával és legfőképpen egymással, küzdik magukat át az egész világon, míg végül minden évben egyetlen egy ember lehet az, aki mindent visz.
Bár Nicole kedvence Sebastian és a Red Bull Racing csapat, a többi versenyzőre is különös figyelemmel tekint. A Vodafone McLaren Mercedes csapata saját honlapján hívta fel a figyelmet, új mérnököt keresnek a csapatba. Három feltétel van: az illető legyen több, mint huszonöt éves, legyen mérnöki diplomája és legyen jártas a forma 1-ben. Tudtam, hogy az esélytelenek nyugalmával indulok, de ez volt az egyetlen lehetőségem. Ha ez sem sikerül, végleg feladom..
Egy rövid, új típusú önéletrajzot kellett beküldenem, az elérhetőségeimet, valamint pár tervemet, amik véleményem szerint segíthetnének a forma 1-es autók gyorsulásában.

Egy hónapon keresztül nem telt el úgy nap, hogy ne néztem volna meg az interneten a honlapjukat, valamint a postaládánkat. A weboldalon azt írták, rengetegen jelentkeztek és a legmeggyőzőbbeket, majd értesítik.
Újabb egy hónap után kezdtem teljeséggel feladni a reményt. Már nem néztem bele postaládába, és az interneten se látogattam az oldalt, míg nem egyik nap feltűnt, hogy a szüleim nagyon mosolyogtak.
- Mi történt ? – pillantottam rájuk aggódva.
Édesanyám ahelyett, hogy bármit is felelt volna, a kezembe nyomott egy már kibontott levelet. Utáltam, ha előre elolvasták, de mindig azzal magyarázta, hogy ők csak megszeretnének óvni, nehogy valami piszkálódást kapjak, mint tinédzser koromban.  
Széthajtottam a lapot. ’’ Tisztelt Kelly Shear! ’’ olvastam az első sorokat. ’
’’ Örömmel értesítjük, hogy a tervei nagy elismerést váltottak ki csapatunkból. Szeretnénk, ha megjelenne székhelyünkön, az alábbiakban megjelölt időpontban.’’ Végig olvastam a szöveget, a Vodafone McLaren Mercedes igazgatója küldte. Jövő héten kedden várnak Wokingban egy apróbb meghallgatásra.
Őrülten boldog voltam, mégis rémült. Mi van, ha mégsem vesznek fel, amint megtudják milyen hiányossággal rendelkezem?  Hiszen, nem ez lenne az első eset…
A szüleim mindenesetre biztosítottak támogatásukról, ahogy Nicole is, amint megírtam neki a hírt. Azt tanácsolta, talán megpróbálhatnám eltitkolni a dolgot, ám ez a tudat engem rémített meg. Mégis mennyi az esély, hogy képes lennék titokban tartani? Bár nincs rám írva, azért egy ilyen dolgot mégis nehéz eltitkolni. 
Mindenesetre kedden azzal az elhatározással indultam útnak, mely szerint én nem említem, ha nekik feltűnik elismerem, de magamtól nem teszem közhírré. Nagyon szerettem volna a munkát, ezt talán ezzel is bizonyítom, hisz soha életemben nem hallgattam még el ezt a fontos információt.

Vonattal utaztam, az állomásról kiérve pedig egy taxi vitt a megadott címre. Az őrnek megmutattam a levelemet, egy igazolvány kíséretében, csak így volt hajlandó beengedni a gyár területére. Szerencsére a bejárat eltéveszthetetlen volt, a hatalmas ajtó, mintha két külön világot választana el. Kint minden nyugodt volt, alig egy- két embert lehetett látni, míg bent hatalmas nyüzsgés volt, az emberek össze-vissza szaladgáltak, némelyikük elég vicces látványt nyújtott.
A lapra pillantottam, Martin Whitmarshot kell keresnem a csapatfőnököt, vagy Simon Robertset, aki az igazgató szerepét tölti be.
Az előtér közepén álltam a táskámmal, ami nem volt épp könnyű. Megállítottam az egyik fiatalabb srácot, talán az egyik versenyző szerelője lehetett. Enyhe akcentussal beszélt, így erősen kellett koncentrálnom, hogy le ne vegyem pillantásomat a szájáról.
Készségesen elmondta, hova kell mennem és, hogy jutok el oda a legegyszerűbben. Bár így is bolyongtam öt percig, végül mégis sikerült megtalálnom az ajtót, amely mögött a sorsom felett ítélkező emberek vártak.
Kopogtam, az ajtó lassan tárult ki előttem. Martint láttam meg először, majd Simont és még két, számomra ismeretlen férfit.
- Jó napot, a nevem Kelly Shear! – motyogtam.
- Szia, gyere be kérlek – intett Martin. Bent megkért, hogy foglaljak helyet vele szemben, aminek különösen örültem. Vártam a többi pályázóra is, de senki nem érkezett. Mikor megemlítettem a férfiak jót nevettek, majd közölték, hogy nem lesz több pályázó, ugyanis enyém az állás. Háromszor gondoltam végig, hogy jól olvastam-e le a mondatot Simon szájáról, de semmi kétség nem fért, ahhoz, hogy ezt mondta.
Megkért, hogy mutassam meg újra a terveimet és kommentáljam is őket. Úgy álltam, hogy mindenkit lássak, így kisebb esélyt nyújtva a lebukásomnak. Azonban mikor sikerült lenyűgöznöm Timet a főmérnököt, valamint Paddyt a  technikai igazgatót is, hivatalossá tették, a munka az enyém.
Azt hiszem sosem voltam még olyan boldog azelőtt. Végre megérte a sokévnyi küzdelem és kemény tanulás. Íme az élő példa, hogy attól, hogy az ember testi hibával rendelkezik (méghozzá elég komollyal) még igenis élhet teljes életet.

Egy hónappal később kezdhettem el munkába állni, hogy a szezon előtt megpróbálhassuk a lehető legtökéletesebbre fejleszteni az autókat. 
Elég különös érzés volt, mikor február elején hatalmas bőrönddel szálltam fel a vonatra. Sosem voltam huzamosabb időre távol a szüleimtől, most pedig fogalmam sincs mikor látom őket viszont. Láttam, ők is féltek elengedni engem, de tudták, hogy így a legjobb. Végre azt csinálhatom amit szeretnék, az egyetlen kérdés, hogy meddig.
Amint a vonat beért az állomásra, csakúgy, mint múltkor, most is fogtam egy taxit, hogy könnyebb legyen megközelíteni a gyárat.
Paddy várt a bejáratnál, megmutatta hova pakolhatom a holmimat, majd körbevezetett. Erősen szuggeráltam a száját, oldalról elég nehéz leolvasni, mit is mond pontosan, de minden erőmmel azon voltam, hogy eltitkoljam, nem hallok.
Paddy egy nagy terembe vezetett, ahol szembe találtam magam a McLaren Mercedes egész legénységével. Timet, Simont és Martint már ismertem, mosolyogva jöttek közelebb, hogy egy-egy arcra puszival üdvözöljenek. Sikerült felismernem a tömegből kilógó Lewis Hamilton is, aki 2008-ban világbajnok lett, az első fekete bőrszínű világbajnok.. Kicsit megnyugtatott a tudat, hogy ő sem egészen olyan, mint a többiek, de persze tisztában voltam a ténnyel, az én ’’kilógásom’’ sokkal eget rengetőbb. 
Martin pár ember, köztük Lewis Hamilton társaságában elindult felém. Bemutatta Neil Oatley főtervezőt, Jonh Iley aerodinamikai vezetőt, Phil Prew vezető versenymérnököt, majd Lewis Hamiltont, versenymérnöke Andy Latham társaságában. Mögöttük ott állt egy szőkeség, nekem háttal, látszólag nagyon el volt foglalva, valamit beszélhetett a versenymérnökének. Nem kellett sokat gondolkoznom ki is ő, de gyanúm akkor igazolódott be igazán, mikor végre szembefordult velem.
- Jenson Button – nyújtott kezet.
- Kelly Shear – feleltem. – Én vagyok az új mérnök.. vagyis.. mérnöksegéd..
- Tudom – olvastam le mosolygós ajkairól.
Bemutatta versenymérnökét, Jakob Andreasent, aki közölte, látta a terveimet és nagyon meggyőzőnek tűntek.
A rögtönzött bemutatkozó után, én visszavonultam a kis szobámba, hogy kipihenjem az utazás fáradalmait.

Alig két nap múlva bebizonyosodott, nem lehet sokáig eltitkolni, ha valaki süket. Az egyik íróasztal fölé görnyedve vázolgattam terveimet, mikor valaki megrázta a vállamat. Lewis elég idegesen méregetett.  
- Azt kérdeztem, hogy megnézhetném-e a terveidet, amit az autóhoz készítettél! – szemében lenézést láttam megcsillanni.
- Igen.. bocsánat.. – motyogtam, átnyújtottam a terveimet, majd a frissen készített vázlatom fölé görnyedtem.
Felvázoltam a kocsi tervét, majd elkezdtem kierősíteni a fontosabb részeket. Pár pillanat múlva ismét egy rántást éreztem a vállamon.
- Mondom, ezt a részt itt hogy gondoltad? – mutatott Lewis idegesen a papírra. – Mondd te nem hallod, ha hozzád beszélnek? – vágta oda idegesen. A háttérben néhány szerelő nevetni kezdett.
Jens jelent meg mellettünk, szúrós pillantást vetett csapattársa felé, és mondott neki valamit, amit sajnos nem tudtam leolvasni a szájáról.
Tudom, talán egyszerűbb lett volna, ha úgy teszek, mintha mi sem történt volna, de mindig is érzékeny voltam. Talán azért, mert túl sok bántást kaptam az iskolában, nem tudom.
Felálltam, miközben a könnyek a szemembe gyűltek. Körbenéztem a társaságon, hiába.. mindenhol ugyanolyanok az emberek, az egyetlen kivétel talán Nicole, na és persze a szüleim.
Visszapillantottam Lewisra és lenéző mosolyára, a szavak gondolkodás nélkül kezdték elhagyni a számat.
- Ha éppenséggel tudni akarod.. nem, NEM HALLAK!- hangsúlyoztam a mondat végét. – Se téged, se mást… – folytattam. - …ugyanis süket vagyok! – Körülöttünk, mintha megfagyott volna a levegő. Jenson és Lewis szemei egyszerre tágultak ki, és a többiek is ledermedtek. Martin jelent meg a szerelők mögött, szájárul le tudtam olvasni egy értetlen ’’ Mi ’’ szócskát.
Nem bírtam tovább tartani magam, szememből eleredtek a könnyek, gyorsan a szobámba rohantam. Hátamat az ajtónak döntve kezdtem el zokogni. Miért nem sikerül nekem semmi? Miért kellett süketnek születnem? Ha már nem élhetek teljes életet akkor egyáltalán miért éljek, hiszen, mint látszik még csak élő példa sem lehetek, hogy így is vihetem valamire. Fölösleges volt ide jelentkeznem.. elhitettem mindenkivel, hogy végre sikerült találniuk egy új mérnököt, és most alig két nap után kereshetnek egy újat. Számtalan embertől elvettem egy nagy lehetőséget, csak azért, mert bíztam abban, hogy ez most más lesz..

Amint sikerült elfogadhatóra csitítanom sírásomat, megtöröltem az orromat, előkaptam az alig kipakolt bőröndömet és elkezdtem visszapakolni a dolgaimat.
Éppen a hálóingem hajtogattam össze, amikor a szemem sarkából láttam, hogy nyílik az ajtó.
Martin, és Simon álltak egymás mellett, aggódva méregettek.
- Mit csinálsz? – kapta rám a tekintetét Martin.
- Pakolok.. – motyogtam.
- Miért? – nézett továbbra is értetlenül.
- Nem várom meg míg kirúgtok, inkább elmegyek – dobtam a hálóinget a bőrönd tetejére.
Martin közelebb jött, megfogta a vállam, hogy maga felé tudjon fordítani.
- Ülj le! – biccentett az ágy felé. Egy sóhaj kíséretében foglaltam helyet. Simon becsukta az ajtót, majd velem szembe ültek le egy- egy székre.
- Miért nem mondtad el Kelly? – kérdezte Simon.
- Nem tudom.. – feleltem. – Én tudtam, hogy el kellene mondanom, de ez az állás volt az utolsó reményem, sehol nincs szükség egy süket lányra, még akkor sem, ha mérnöki diplomája van. Én csak szerettem volna érvényesülni az életben… hogy lássam, hogy volt értelme fiatalként az egészséges gyerekekkel iskolába járnom… hogy nem hiába tűrtem mindennap azt, hogy kigúnyoltak és lenéztek..
Martin és Simon némán összenéztek.
- Kelly, elbeszélgettünk kicsit és arra jutottunk, hogy… - félbeszakítottam Martint. Nem akartam, hogy ő mondja ki.
- …hogy jobb lenne, ha hazamennék.. Tudom – bólintottam.
- Nem. Mi azt szeretnénk, ha maradnál – nem akartam elhinni, hogy tényleg azt mondta, amit leolvastam a szájáról. – Nézd, a terveid zseniálisak, tökéletes vagy a feladathoz és szerintem tudnánk együtt dolgozni, ha mindannyian megpróbáljuk.
- Tényleg így gondoljátok? – hitetlenkedtem. Soha, sehol nem hallottam még ezt. Mindig inkább elutasítottak, ahelyett, hogy egy picit is megpróbáltak volna alkalmazkodni.
- Igen – helyeselt Simon is.
- Nos, mit mondasz? – várt választ Martin. – Maradsz?
- Igen – bólintottam egy aprót, mire Martin boldogan pattant fel a székről, hogy megölelhessen.
- Akkor.. Isten hozott nálunk.. ezúttal tisztalappal – mosolygott Simon, majd ő is odajött, hogy megölelhessen.
- Köszönöm – gyűltek örömkönnyek a szemembe. Gyorsan letöröltem, nem akartam, hogy lássák.
- Nos, akkor mi most magadra hagyunk, hogy ismét kipakolhass.. – kaptam még egy ráadás puszit Martintól, majd magamra hagytak.
Csak a legfontosabb ruháimat vettem ki újra, a többit a bőröndbe bezárva betoltam az ágy alá.
A laptopomért akartam nyúlni, amikor az ajtó ismételten kinyílt és Jenson lépett be rajta.
- Szia – intett.
- Szia – motyogtam.
- Zavarok? – kereste a pillantásom.
- Nem, dehogy – ráztam meg a fejem. – Ülj csak le! – mutattam az ágyamra.
Míg helyet foglalt szembe húztam vele a széket, amin az imént még Martin ült.
- Én csak.. – kezdett bele. – bocsánatot akartam kérni a kint történtekért – mosolyra húztam ajkaimat. Aranyos látványt nyújtott, hogy minden második másodpercben azt leste figyelem-e.
- Nem kell bocsánatot kérned, nem tettél semmit – ráztam a fejemet.
- Éppen ez az.. Biztos nem lehetett könnyű ott állni, és mégsem védett meg senki, én sem – húzta el a száját.
- Nagy lány vagyok, az évek alatt megtanultam, hogyan védjem meg magam – az éjjeliszekrény fiókjából előhalásztam az egy táblányi boldogsághormonomat.
- Egyébként Lewis is sajnálja… de ezt majd ő maga is elmondja – folytatta, amint meggyőződött arról, hogy az ő arcát figyelem, nem pedig a csokoládé kibontásával bajlódom. – És a srácok is, amiért nevettek…
- Jól van, elhiszem – nevettem. Figyelmem ismét a csokoládéra fordítottam, a kezem csúszott, ahogy a csomagolás is. Úgy festhettem, mint egy szerencsétlen, hallássérült lány, aki egy tábla csokoládé kibontására sem képes.
Jenson kivette a kezemből és segített szétszakítani a csomagolást. Együtt majszoltuk a csokoládét, közben én Jens kérésére elregéltem, majdnem egész élettörténetemet, majd ő is hasonlóképpen tett. A nap végére úgy éreztem, talán joggal, hogy szereztem egy új barátot.


2 évvel később:
Büszkén állíthatom, az életem fenekestül felfordult mióta megpályáztam a McLarennél az álláslehetőséget. Miután kiderült halláskárosultságom, szerencsére mindannyian elfogadtak, ahelyett, hogy ellenem szegültek volna. Még Lewis is bocsánatot kért, és bár csapattársával ellentétben, mi nem lettünk jó barátok, de kölcsönösen tiszteljük egymást, hiszen egy helyen dolgozunk. Jensonnel már a második nap után nagyon jóba lettünk, nagyon sok időt töltöttünk együtt, mintha csak ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Ő volt talán az, az ember, aki a legjobban eltudta fogadni, süket vagyok. Bár néha előfordult, hogy kiment a fejéből és nekem háttal kezdett beszélni, vagy éppen egy zenéről kérdezte a véleményemet. Ilyenkor mindketten jót nevettünk rajta. Mellette valahogy sokkal könnyebb volt elfogadnom azt, aki vagyok.
Még a futamokon is ott voltam, hogy szorítsak érte. Szerencsére elintézte, hogy Nicole, akivel végre annyi év után sikerült találkoznom (megjegyzem élőben még csodálatosabb lány, mint hittem), is ott lehetett velem. Jensonnel is jól megértették egymást, aminek külön örültem. És bár eleinte kissé féltékeny voltam, amiért olyan jól elnevetgéltek együtt, ma már tudom, nincs rá okom. Nicole beleszeretett a McLaren egyik szerelőjébe, aki megvallom, szinte már lelki társának bizonyult. Jenson pedig.. nos Jensonnel pár hónap után nem várt fordulatot vett a kapcsolatunk. Egy komolyabb szintre léptünk, melytől én eleinte nagyon féltem. Sosem éltem át azelőtt ilyen érzéseket és a férfiakkal sem volt semmiféle tapasztalatom.  Talán azért, mert a sors azt akarta, hogy várjak.. várjak valaki olyanra, mint Jenson. Istenemre mondom sosem voltam még ilyen boldog. A munkámnak van értelme, (az újításaink jól sikerültek, tavaly egy újabb világbajnoki címmel gazdagodott a csapat, bár Lewis részéről, de Jens sem állt tőle messze), a legjobb barátnőm talált magának valakit, aki igazán tiszteli, a szüleim végre boldogok és büszkék rám, én pedig minden napomat azzal az emberrel tölthetem, aki a legfontosabb számomra. Vagy, hogy pontosítsak, hamarosan már akikkel..
Vetettem egy pillantást a gyűrűmre, majd kezem visszacsúsztattam gömbölyödő pocakomra…
Életem legjobb döntése volt, hogy hallgattam barátnőmre.