23. rész: Első randi 2/2.

Mielőtt elkezdenétek olvasni, szeretnék mindenkinek Békés boldog karácsonyt kívánni! Használjátok ki, hogy összegyűlik a családotok és ne az ajándékot nézzétek csak is az együtt töltött perceket! Én most veszítettem el valakit, alig pár hete és higgyétek el nekem, nem azért vártam az ünnepeket, hogy sütit ehessek és ajándékokat kapjak. Kiakarok használni minden percet, amit szerető családom köreiben tölthetek.
Tehát használjátok ki, hogy még megölelhetitek a rokonaitokat. Sok millió puszit és tényleg kellemes karácsonyt minden olvasómnak!
Itt az én ajándékom:

Pár perc múlva a pincér sétált felénk, két hatalmas tányérral a karján. Sosem értettem, hogy tudják így vinni a tányérokat, én biztosan nem merném megpróbálni. Amilyen ügyetlen vagyok, már az első mozdulatnál a padlón landolna az egész.
Letette elénk a tányérokat, majd újra töltötte poharainkat, végül magunkra hagyott.
- Jó étvágyat! – mosolyogtam Sebastianra.
- Neked is! – mosolygott, majd jóízűen falatozni kezdett. Az étel isteni volt, de sokkal jobban lekötött, hogy Sebastiant tanulmányozzam. Tudtam, hogy a férfiak imádják a hasukat, végtére is apám mellett nőttem fel, most pedig ismét egy férfival élek, de Seb még ebben is különleges volt. Megbabonázott a látványa. Még a csend sem zavart, mely közénk telepedett.
Csak ülni akartam néma csendben és nézni őt, de feltűnt neki, hogy nem eszek.
- Valami baj van? – méregetett értetlenül.
- Nem – ráztam a fejem, majd a hússzeletemet találtam hirtelen nagyon érdekesnek.
- Furán nézek ki, vagy valami? – kérdezősködött tovább.
- Nem, dehogy – kuncogtam.
- Akkor? – mosolygott. – Az étellel van valami?
- Nem. Dehogy! Nagyon finom – kaptam be egy falatot a számba, hogy jelezzem, tényleg így van.
- Biztos? – mosolygott.
Felszúrtam egy apró falatot a villámra, majd kicsit bátortalanul, de felé nyújtottam. Mosolyogva, harapott rá, majd fogaival lehúzta a villáról.
- Hmm. Tényleg finom – nyalta meg a száját, miután lenyelte a falatot.
- Én mondtam – mosolyogtam, majd rágni kezdtem egy újabb falatot.
- Tessék – szúrt fel egy adag tésztát a villájára, majd felém nyújtotta.
Bizonytalanul, de lehúztam fogaimmal a falatot a villájáról, majd ízlelgetni kezdtem. Kezdem megérteni, miért ezt rendelte. Mennyei volt!
- Nagyon finom – mosolyogtam elégedetten. Helyeslően bólogatott.
– Ennél csak anyukám tud finomabbat -.
- Igen? De jó neked – vigyorogtam. – Az én anyukám nem igazán tud főzni, csak egy-két dolgot – magyaráztam. – Ezzel ellentétben viszont apukám nagyon jó szakács -.
- És te? – érdeklődött.
- Hát… nem is tudom… - vontam meg a vállam. – Laura szerint jól főzök, Dávidnak meg teljesen mindegy, ő igazából mindent megeszik – nevettem.
- Laurának biztosan igaza van – vigyorgott.
- Remélem – mosolyogtam.
Újabb pár falatot jutattam a nyelőcsövembe, miközben megannyi kérdés és beszédtéma cikázott a fejemben. Nem voltam nagy randikirálynő, így nem igazán tudtam mikor és mivel érdemes előrukkolni, ráadásul erőltetni sem akartam a dolgot. Ha hosszú és rendszeres csönd fog a továbbiakban közénk telepedni, az nyílván azt jelenti majd, hogy nem illünk össze, nincs közös témánk.

- Mi az a heg a kezeden? – kérdezte, míg a desszertre vártunk.
- Na, látod, ez pont az első főzésem eredménye – nevettem fel. –Tizenegy éves voltam és meg akartam lepni a szüleimet egy vacsorával – mosolyogtam. – Megcsúszott a kés a nedves kezemben. Hajszálon múlt, hogy nem az eremet találtam el – magyaráztam. Kinyújtotta a kezét, hogy megfogja a csuklómat.
- Hm – méregette. – Szép darab – bólintott, mire mindketten felnevettünk. – Remélem nem lesz több!
- Én is – bólogattam.  A pincér megérkezett a sacher torta szeleteinkkel. Mindig is édesszájú voltam, és úgy láttam Sebastian is. Szinte rávetettük magunkat a süteményekre. – Csak Tommi meg ne tudja…
- Nem fogja! Ha csak te le nem adod az infót! – kuncogott.
- Én, aztán biztos nem – mosolyogtam.
- Köszönöm – vigyorgott. Még a szemei is ragyogtak! Attól féltem, elolvadok.
- Ez csak természetes – mosolyogtam.
Miután elfogyasztottuk a desszertet úgy döntöttünk, ideje visszaindulnunk. Sebastian fizetett,
és minden próbálkozásom ellenére, nem engedte, hogy én is beszálljak. Hazafele leginkább Magyarországról kérdezett. Bár minden évben mennek oda, a Magyar Nagydíj miatt, elárulta nem a szíve csücske a magyar pálya, és nem tud valami sokat a magyarokról. Így hát engem, mint vérbeli magyart kért meg, hogy meséljek neki. Örömmel tettem. Meséltem neki különleges magyar szokásokról és számomra fontos helyszínekről is. Több különbséget és hasonlóságot is megállapítottunk nemzeteink között, végül a témát azzal zártuk le, hogy megígérte, lesz alkalom, mikor több időre is Magyarországra látogat, hogy megismerje az országot.
- Szavadon foglak, remélem, tudod! – kacsintottam neki, mielőtt kiszálltam a kocsiból.
- Természetesen – vigyorgott. Ő is kiszállt, csak hogy az ajtóig kísérjen.
- Köszönöm a ma estét – mosolyogtam. – Nagyon jól éreztem magam -.
- Örülök neki – mosolygott ő is. – Én is jól éreztem magam, éppen ezért, arra gondoltam, hogy megismételhetnénk – nézett rám kíváncsian.
- Benne vagyok – mosolyogtam. – Mikor?
- Mondjuk holnap? – kérdezte.
- Rendben – ragyogott fel a szemem.
- Mondjuk egy mozi… - vetette fel az ötletet.
- Tökéletes. DE! – emeltem fel a mutatóujjam. – Ezúttal én megyek Heppenheimba – jelentettem ki, ellenkezést nem tűrően. – Nem venném a szívemre, hogy mindig neked kelljen órákat kocsikáznod – mosolyogtam.
- De, nem nehézség… - kezdett bele.
- Kérlek – néztem rá hatalmas szemekkel.
- Rendben – egyezett bele.
- Szuper – csaptam össze tenyereimet elégedetten. – Akkor holnap, ööö… nyolc órakor?
- Okés – mosolygott. – Megadnád a telefonszámodat? – mosolygott rám.
- Ezt még nem nyomoztad, ki? – nevettem.
- Így biztosabb – mosolygott szerényen. Egy mosollyal válaszoltam, majd átnyújtotta a telefonját, én pedig belepötyögtem a mobilszámomat.
- Szuper – vigyorgott, mikor elmentette a számot. – Akkor holnap. – mosolygott.
- Holnap – bólintottam én is. Közelebb hajolt hozzám, a szívem pedig őrült iramban kezdett dobogni. Már szinte éreztem, ahogy lehelete ajkaimat súrolja, mikor nyomott egy puszit, az arcomra. Igen, az arcomra!
– Jó éjt! – mosolygott.
- Neked is! – viszonoztam az apró puszit. Seb a kocsijához sétált, én pedig megkerestem a kulcsomat és bementem a házba. Bevallom őszintén, talán jogtalanul, de kicsit csalódott voltam.
- Na, mi volt? – kérdezték Lauráék, mikor elhaladtam a nappali mellett.
- Jó volt! – mosolyogtam.
- Bővebben? – intett Lau, hogy üljek le közéjük.
- Nagyon jó volt – mosolyogtam. - Minden szuper volt, csak..
- Csak? – kérdezték egyszerre.
- Szerintetek az gáz, ha nem csókolt meg? – kérdeztem kicsit félve.
- Nem feltétlenül – rázták a fejüket.
- Szerintem csak nem akarja elsietni – szólalt meg Lau.
- És, ha nem tetszem neki? – merengtem.
- Hogy váltatok el? Fogtok még találkozni? – kérdezte ezúttal Dávid.
- Holnap moziba megyünk… - motyogtam.
- Tetszel neki! – kacsintott rám.
- Lehet, hogy csak barátként kedvel… - magyaráztam.
- Ezt te magad sem gondolhatod komolyan! – szólt rám Laura.
- Hát nem tudom – húztam el a számat.

22. rész: Első randi 1/2.

Másnap, mint akit felhúztak rohangáltam a lakásban különböző ruhadarabokban. Fogalmam sem volt mi lenne a legtökéletesebb erre az estére. Csinos akartam lenne, de mégis szolid.
Végül egy laza, szürke, mini ruha mellett döntöttem.
Hajamat egyszerűen hátratoltam egy hajpánttal, majd felkentem egy kis alap sminket.
A legnagyobb problémát a cipőm kiválasztása okozta. Legszívesebben egyszerű tornacipőbe mentem volna, de az semmiképpen sem illet a ruhámhoz, így kénytelen voltam a szandálom mellett dönteni.
Hét óra előtt öt perccel már csak annyi dolgom volt, hogy berakjam a telefonom a táskámba.
- Hogy nézek ki? – kérdeztem utolsó ellenőrzésképpen barátnőmet.
- Nagyon csinos vagy – mosolygott.
- És hol marad a nadrágod? – Dávid értetlenül méregetett.
- Ez egy ruha – világosította fel Lau. – Az ilyenhez nem hordanak nadrágot -.
- De hát ebbe már az első háznál megerőszakol – mutogatott ruhám rövidségére.
- Ő nem olyan – mosolyogtam. Ebben a pillanatban szólalt meg a csengő, mellyel egy időben szívem is meglódult. Rég voltam ennyire izgatott, talán azért, mert rég nem randevúztam senkivel.
Felkaptam a táskám és az ajtóhoz battyogtam.
- Érezd jól magad! – intett Laura.
- És vigyázz magadra! – tette hozzá Dávid. Hiába kötözködik folyton, tudom, hogy igazából nagyon szeret, ahogyan én is őt.
Kinyitottam az ajtót, Seb félszeg mosollyal fogadott. Tökéletesen festett, mint mindig, azonban most egyetlen Red Bull márkájú ruhadarab sem borította testét.
- Szia – mosolygott. Láttam, ahogy szemeivel tetőtől talpig végig mér, majd újra az arcomat kezdi fürkészni.
- Szia – mosolyogtam rá.
- Gyönyörű vagy – mért végig újra, mint aki nem hisz a szemének.
- Köszönöm – arcomba özönlött a vér, legalább két árnyalattal sötétebbé vált. – Te is jól festesz! – mosolyogtam, mire ő csak tovább mosolygott.
- Mehetünk? – nyújtotta a kezét.
- Igen – bólintottam. Csípőmhöz emelte karját, így kísért az autóig, végig tartva egy kis távolságot.
Az autóba ülve elfogott egy kellemes érzés, amit csak ritkán érez az ember: mikor a lehető legnagyobb biztonságban tudhatja életét.
Sebastian halkan bekapcsolta a rádiót, amelyben tipikus német sramli zene ment. Halkan dudorászni kezdett. Annyira szokatlan, mégis aranyos volt így látni, muszáj volt kuncognom.
- Bocsi – nevetett, majd kikapcsolta a rádiót.
- Semmi baj – mosolyogtam. – Nagyon szereted Németországot, igaz?
- Persze, hiszen itt születtem – nézett rám értetlenül – Örökké ez lesz az otthonom, akárhol is lakok -.
- Szerintem jó, hogy ezt így látod – mosolyogtam. – Én is így vagyok Magyarországgal – motyogtam.
- Hiányzik? – szakította el pillantását az útról egy pillanatra.
- Hmm… nem tudom – gondolkodtam el. – Imádok itt élni, és nem érzem, hogy hiányozna Magyarország, inkább csak a családom és a barátaim. Ám, mikor a Magyar Nagydíjon tudósítottam, újra éreztem, hogy akárhova mehetek, mindig ott lesz az otthonom – magyaráztam.
- Pontosan – mosolyodott el. – Óhh, egyébként a barátaidról jut eszembe! Tegnap megegyeztünk valamiben és te még nem teljesítetted a rád eső részt!
- Milyen egyezség? Nem rémlik… - csóváltam a fejem. Tökéletesen emlékeztem a megállapodásunkra, de jól esett húzni egy kicsit az agyát.
- Hát, én elmondtam miért látogattalak meg tegnap, cserébe te azt ígérted, hogy elmondod min nevettetek Lauráékkal a Magyar Nagydíj napján – emlékeztetett.
- Hmmm… hmmm… fogalmam sincs, miről beszélsz – ráztam a fejem. Félszeg mosollyal jelezte, átlát rajtam. – Jól van – kuncogtam. – A parkolóban vártuk a kollégáimat és a lányok elkezdtek beszélgetni… Elég… hogy is mondjam… perverz dolgokat mondtak egy srác fenekéről – magyaráztam, mire hangosan felnevetett. – És… odafordultam, hogy megnézzem, kiről beszélnek, te pedig pont akkor fordultál meg… - éreztem, hogy elpirulok, amikor abba maradt nevetése.
- Én voltam? – fordult felém.
- Igen – bólintottam egy aprót.
Pár pillanatig - vagy talán percig - emésztgette magában a hallottakat. Leparkolt az étterem melletti parkolóban, ám még mielőtt kinyithattam volna a kocsi ajtaját, felém fordult.
- Miket mondtak rólam? – mosolygott.
- Öhm – köszörültem meg a torkomat. – Dicsérték a hátsó fertályadat – nyeltem nagyot. Ha eddig nem nézett hülyének, most már biztos annak tart. Saját magamtól veszem el az esélyeket…
Egy hatalmas mosolyban megcsillogtatta gyönyörű fogait, majd kipattant az autóból és az ajtómhoz sietett, hogy segítsen kiszállni.
- Köszönöm – mosolyogtam. Semmi kétség, igazi úriember.
- Nincs mit – mosolygott. Bezárta a kocsi ajtaját, majd az étteremhez lépkedtünk. Kívülről nagyon barátságosnak tűnt, belépve azonban, egyenesen elbűvölt. Nem volt nagy fényűzés és csillogás, még is a legotthonosabb hely volt, amit valaha láttam.
Seb egy távoli asztal felé húzott, két személyes volt, így egymással szemben foglaltunk helyet.
A pincér pillanatok alatt mellettünk termett, kezében az étlapokkal.
- Köszönjük – Sebastian kivette a kezéből, majd bólintott. Egyet elém tolt, majd mindketten böngészni kezdtünk a felsorolt ételek között. Végül én grillezett húst kértem, fóliás burgonyával. Sebastian pedig a kedvenc tésztás ételét, amelyről eddig még nem is hallottam.
Miután leadtuk a rendelést, ismét beszélgetni kezdtünk.
- Miért lettél riporter? – tette fel a szívemhez talán legközelebb álló kérdést.
- Igazából… születésem óta erre vágytam. Édesapám sportriporter volt, én pedig mindig példaképként tekintettem rá. Nagy vágyam volt, hogy én is sportról tudósíthassak, de előtte persze más kategóriákban kellett bizonyítanom – magyaráztam. – Azt hiszem életem legszebb pillanata volt, mikor felkértek Monacóra – mosolyodtam el. Ezen már csak tetőzött az, hogy ott találkoztam vele először…
- Elhiszem – mosolygott.
- Na és te és az autóversenyzés? – kíváncsiskodtam.
- Igazából nekem is a gyerekkoromra vezethető vissza – mosolygott. – Alig hogy meg tanultam járni, kaptam egy gokartot. Azzal száguldoztam az udvarunkba, még vacsoránál és fürdésnél is nehezemre esett kiszállni – nevetett. – Később a Kerpeni pályára is eljutottam. Hét éves voltam, mikor megnyertem egy gokart versenyt. Ott találkoztam életemben először Michael-el – olyan beleéléssel mesélte, hogy szinte magam előtt láttam az egész jelenetet. – Mindig is ő volt a példaképem – mosolygott. – Michael Jackson és Michael Jordan mellett – húzta féloldalas mosolyra ajkait.
- Jackson? – vigyorogtam.
- Bizony – kuncogott. – Énekes akartam lenni, csak sajnos akadt egy kis probléma…
- Mégpedig? – húztam fel kérdőn szemöldököm.
- Nem igazán rendelkezek jó hanggal – mosolygott szerényen.
- Hiszem, ha látom.. vagyis, ez esetben hiszem, ha hallom – mosolyodtam el.
- Majd… talán… egyszer… - kuncogott.
- Rendben. Később még szavadon foglak! – fenyegettem meg játékosan a mutatóujjammal.
- De cserébe te is énekelsz – kacsintott.
- Hát… éppenséggel… én tudok énekelni! – néztem rá szemrehányóan.
- Tényleg? – lepődött meg.
- Nem, de reméltem így megúszom – motyogtam, mire felnevetett.
- Esélytelen – húzta pimasz mosolyra a száját. Közben megérkezett a pincér, meghozta az italainkat, majd közölte, hamarosan az ételek is elkészülnek.
Az ablakon kezdtem el kibámulni, minden olyan tökéletesen nyugodt volt. Magyarországon ilyenkor általában a bulizni vágyó fiatalok veszik birtokba az utcákat, itt azonban nyomuk sem volt. Néhányan lézengtek, sétálgattak, kihasználva a jó időjárást, de egyikük sem tűnt zűrösnek.
- Mi olyan érdekes? –törte meg a pár percre beálló csendet Sebastian. Ő is az ablakot vizslatta, próbált találni bármi különöset, ami felkelthette a figyelmem.
- Csak még szoknom kell ezt a nagy nyugodtságot – mosolyogtam. – Huszonöt és fél évet húztam le Magyarországon, kell még egy kis idő, míg teljesen belerázódok ebbe az új környezetbe -.
- Nem lesz nehéz megszokni – mosolygott. – Szerencsére nincs a két ország között olyan vészesen nagy különbség -.
- Persze, de az apróságok is sokat jelentenek – magyaráztam.
- Gondolom – biccentett együtt érzően. – Nekem is szokatlan, bármely más országba is utazunk, és nem csak futamokkor, hanem nyaraláskor is. – a nyaralásszó jutatta eszembe, milyen évszak is van éppen.
- Voltál már nyaralni? Vagy az még hátra van? – mosolyogtam.
- Voltam – dőlt hátra a széken. – Jövő héttől már a szezon második felére készülődünk – magyarázta. – Na és te?
- Én nem voltam, nem is fogok – motyogtam.
- Miért? – döbbent le.
- Nem volt időm utazást szervezgetni – vontam meg a vállam. – Majd talán jövőre – mosolyogtam. Nem bántam meg, hogy nem mentem nyaralni, hiszen akkor tegnap se lettem volna otthon, mikor megjelent nálunk.

21. rész: Váratlan látogató

Szerda reggel Lauval kiegészülve indultam vissza Bonnba. Magunkkal vittük a múltkor itt hagyott holmimat és egy pár hétre elegendő ruhát Laurának. Míg szünet van a forma1-ben, addig Lau nálunk vendégeskedik. Megpróbálja megismerni a német nyelvet és a népet. Dáviddal még régebbről ismerik egymást, így ezzel sem lesz gond. Valamiért, azonban mégis hiányérzetem van…


Másfél hét… Nagyjából ennyi idő telt el a Magyar Nagydíj hétvégéje óta, tehát körülbelül a nyári szünet felénél járunk. Laurával már bejártuk az egész várost a napokban. Megmutattam neki Kölnt is, mikor be kellet mennem a stúdióba, azonban ma kicsit hűvösebb az idő, mint eddig. Úgy döntöttünk inkább kényeztetjük drága unokabátyám gyomrát, meg persze a mieinket is, így neki álltunk a világ (véleményem szerint) legfinomabb süteményének elkészítéséhez.
Hólabdát készítettünk, nagymamám receptje alapján.
Bár elég időigényes, de nagyon finom sütemény.
Persze nem bírtuk ki hülyülés nélkül, főleg Dávid szórakozott, mikor egyszer-egyszer betévedt a konyhába, hogy leellenőrizzen minket. Mire az első adaggal elkészültünk mindenhol liszttel és kókusszal voltunk borítva. 
Lau elkezdett megmosakodni, én viszont tudtam, hogy fölösleges, hiszen még hátra van még egy adag. Éppen a tésztájával bajlódtam, mikor megszólalt a csengő.
- Megtennéd, hogy kinyitod? – pillantottam barátnőmre.
- Aham – bólintott. – engem itt úgy sem ismernek – rötyögött, jelezvén, a haja még mindig kókusszal van tele.
Kinyitotta az ajtót, majd percekig néma csöndet hallottam.
- Lau, ki az? – pillantottam ki a konyha ajtaján. Barátnőm ledermedve állt az ajtónál. Felém pillantott, majd intett egy aprót. Lekaptam a konyharuhát a pultról és miközben megtöröltem a kezem és én is az ajtóhoz ballagtam. Mondanom sem kell, földbe gyökerezett a lábam, amint találkozott a pillantásom azzal a gyönyörű szempárral.
- Ööö… - motyogtam. – Hello…
- Szia – motyogta, láthatóan zavartan.
- Hogy kerülsz ide? – tértem vissza a jelenbe és szedtem össze a gondolataimat. Honnan tudja hol lakom? És egyáltalán mit keres itt? Nem nyaralnia kellenie? Valamelyik tengerparton süttetnie a hasát…?
- Hát ez egy hosszú történet… - motyogta.
- Van időnk – tártam ki az ajtót, hogy beljebb léphessen.
- Nem akarok zavarni – pillantott Laurára.
- Nem zavarsz – mosolyodtam el. – Sütit sütünk. Van egy hadseregnek való adag – nevettem. – Segíthetsz elpusztítani – kacsintottam egy aprót. Nem tudom honnan lett hirtelen ennyi bátorságom, de büszke voltam magamra, amiért tudtam a jelenlétében összefüggően beszélni.
- De csak, ha tényleg nem zavarok… - motyogta, miközben beljebb lépett.
– Tényleg nem, de arra megkérhetnélek, hogy angolul folytassuk? Tudod, Laura nem igazán tud németül… - magyaráztam, míg levette a cipőjét.
- Persze – bólintott.
- Egyébként ő itt a legjobb barátnőm Laura Szekér. Laura, ő itt Sebastian – mutattam be őket egymásnak.
- Áhh, a lány, aki nevetett a kocsinál… - mosolygott rá Seb. – Tényleg, mi volt olyan vicces?
- Semmi! – vágta rá azonnal barátnőm. Felnevettem, ami még nagyobb kíváncsiságot keltett Sebastianban.
- Na, légy szíves… kíváncsi vagyok! – meresztett ránk kiskutyaszemeket.
- Ha elmondod, hogy kerülsz ide és miért, akkor elmesélem – mosolyodtam el.
- Rendben – sóhajtott. – Én… szóval, hallottam, amivel a fotósok illettek Magyarországon és… láttam, hogy kicsit kiakadtál, ami persze érthető, de… aggódtam… - magyarázta.
- Jól vagyok – vontam vállat. – Tényleg felhúztam magam, de már nem érdekel. Nem ismer, és nem tud rólam semmit. Így én is tudnék ítélkezni… - magyaráztam miközben elővettem négy kistányért.
- Úgy emlékszem már mondtam, de tetszenek a meglátásaid – mosolygott.
- Mintha már említetted volna… - mosolyogtam, majd elé toltam a tálcát, hogy süteményt is vehessen. A második adagot félretettem, majd később folytatjuk. Jelenleg fontosabb az, hogy Sebastian itt van. A mi házunkban!
- Hmm. Nagyon finom - motyogta két falat között. Semmi kétség, édes szájú. Úgy falta a süteményt, mint egy hat éves kisfiú, aki attól tart, neki nem marad.
- Hé- hé- hé!! – jelent meg unokabátyám. – Ez meg mi? Ti esztek, nekem meg nem szóltok? – látszólag nem zavartatta magát, hogy egy világbajnok ül a konyhánkban. – Szia – nyújtott neki kezet.
- Sebastian Vettel – üdvözölte a német.
- Dávid Kovács – mutatkozott be. Seb furcsán mérte végig, majd rám pillantott.
- Az unokatestvérem – tettem hozzá.
- És a ház tulajdonosa – tette hozzá morcosan. – Remélem, tudod, hogy ezt neked kell eltakarítanod! –mutatott körbe a konyhán, ami kókuszban úszott.
- Te ugyanúgy közrejátszottál abba, hogy a kókuszreszelék a padlón kössön ki, mint én vagy Laura! – korholtam le.
- De ti lányok vagytok, ezért ti takarítotok! – kacsintott ránk, majd visszavonult a szobájába.
- Köszi, én is szeretlek! – kiabáltam utána. Lau felállt mellőlem, majd unokabátyám után indult.
- Ne haragudjatok, de már kezdek belezavarodni a nyelvváltásokba… - rázta a fejét. Valamilyen szinten megértettem, ugyanakkor szerettem volna, ha jobban megismeri Sebastiant. – És nincs kedvem takarítani se – kacsintott barátnőm, majd magunkra hagyott minket.
- Ne haragudj, nem akartalak megzavarni titeket! – kezdett el felállni Seb.
- Hé-hé! Ülj csak vissza! – szóltam rá. – Nem zavartál meg semmit, Laura itt tölti a nyarat és már tanulgat németül, de még nem ért meg komolyabb beszélgetéseket, Dávid viszont nem igazán tud angolul. Te meg ugye magyarul nem.. – magyaráztam.
- Értem – mosolygott. – Szóval te vagy az összeköttetés – nevetett.
- Valami olyasmi – mosolyogtam. Percekig csak néztük egymást, végül én törtem meg a csendet, amint eszembe jutott egy kérdés. – Honnan tudtad, hol lakom? Úgy emlékszem nem mondtam pontos lakcímet, csak annyit, hogy Bonn – gondoltam vissza arra az ominózus estére, mikor sikerült túlzásba vinnem az alkoholmennyiséget.
- Van jó oldala is annak, ha az embert felismerik az utcán – rántotta meg a vállát mosolyogva.
- Szóval lenyomoztál? – fontam karba kezeimet a mellkasom előtt.
- Valami olyasmi… - motyogta az asztalt fixírozva. Felpillantott, hogy mit reagálok, amint látta, hogy mosolygok, az ő arcára is mosoly csúszott.
- Mindezt csak azért, hogy megtudd, hogy vagyok? – álltam fel, hogy a tányérokat a mosogatóba helyezzem. Elvettem a seprűt a faltól és elkezdtem összeseperni a kókuszreszeléket, miközben válaszára vártam.
- Várj, segítek! – letérdelt, hogy megtartsa nekem a lapátot, amint az összes kókuszreszeléket eltűntettük a földről, felegyenesedett előttem, én pedig kíváncsian vártam a válaszát. - Nem csak ezért – sóhajtott. – Én öhm.. arra gondoltam, hogy… - kezdett bele. Mintha össze kellett volna szednie minden bátorságát, úgy folytatta… - Nincs kedved valamikor velem vacsorázni?
- Va- vacsora? Úgy érted kettesben? – nyeltem nagyot. Ez most komoly? Nem álmodom? Tényleg randevúra hívott?? Félt a reakciómtól, nem mert válaszolni, csak bólintott egy apró igent. – Persze – böktem ki végre. – Nagyon szívesen – mosolyogtam.
- Remek – mosolyodott el ő is. – És öhm.. melyik este lenne neked jó?
- Bármelyik – mosolyogtam. – Te mikor érsz rá?
- Az elkövetkezendő pár nap az, ami igazából jó lenne, mert csak addig vagyok Németországban – magyarázta.
- Németországban? – pillantottam rá értetlenül. – Tényleg, te Svájcban élsz…- jutott eszembe egy cikk, melyet még az interneten olvastam.
- Igen - bólogatott. – Most Heppenheimban vagyok a szüleimnél pár napot – mosolygott kisfiúsan. Sokat jelentett neki a családja, ez egyértelműen látszott.
- És nem haragszanak, amiért eljöttél? Heppenheim még sem öt percre van… - ültem vissza az egyik székre, ő pedig leült mellém.
- Nem – mosolygott. – Örülnek, ha otthon vagyok, persze. De tudják, hogy nincs sok szünetünk a futamok miatt és szeretnék, ha a lehető legjobban használnám ki ezt a pár hetet – az asztalon rajzolt apró köröket a mutatóujjával, miközben magyarázott. Végül a mondat végén felnézett, egyenesen a szemembe.
- Mit szólnál a holnap estéhez? – tértem vissza az eredeti kérdéshez.
- Tökéletes – mosolygott. Viszonoztam a mosolyát, majd elgondolkodtam. Vajon milyen étterembe akar vinni? Mégsem engedhetem, hogy elvigyen valami drága helyre, amit én nem engedhetnék meg magamnak!
- Milyen helyre gondoltál? – pillantottam felé kíváncsian.
- Tudok egy nagyon jó kis éttermet Kölnben. Nem drága, de nagyon hangulatos és isteni tésztájuk van! – nevetett. Jót mosolyogtam, tudhatta mire értettem az előbbi kérdésem, hiszen megkaptam a választ. Nem drága.
- Jól hangzik – mosolyogtam rá.
Pár pillanatig csak mosolyogtunk egymásra. A csendet telefonja csörgése törte meg. A kijelzőre pillantott, majd megnyomta a piros gombot.
- Ne haragudj, de azt hiszem ideje mennem – állt fel az asztaltól. – Köszönöm a süteményt, nagyon finom volt – mosolygott.
- Csomagoljak egy keveset? – intettem a sütemény felé.
- Nem- nem. Tommi megöl, ha megtudja, hogy mennyi kalóriát vittem be ma a szervezetembe – nevetett. – Azt hiszem ez plusz egy óra szenvedést jelent a konditeremben -.
- Annyit azért nem – csóváltam a fejem. – Elég, ha egy körrel többet futsz és már le is dolgoztad a nagy részét – mosolyogtam.
- Jó nagy kör lesz az… - motyogta, mire kuncogni kezdtem. Hihetetlenül aranyos volt. Felhúzta a cipőjét, majd megálltunk az ajtóban. – Hétre érted jövök, oké?
- Tökéletes – mosolyogtam.
- Akkor öhm… holnap! – lépett egyet hátrébb.
- Holnap! – mosolyogtam, majd megfordult és a kocsijához sietett. Amint bezártam az ajtót, Laura kirobogott Dávid szobájából.
- Mindent tudni akarok! – támadott le izgatottan. – Miért volt itt? Mit mondott?
Leültem a kanapéra és őt is magammal húztam, majd szépen elmeséltem neki mindent.