22. rész: Első randi 1/2.

Másnap, mint akit felhúztak rohangáltam a lakásban különböző ruhadarabokban. Fogalmam sem volt mi lenne a legtökéletesebb erre az estére. Csinos akartam lenne, de mégis szolid.
Végül egy laza, szürke, mini ruha mellett döntöttem.
Hajamat egyszerűen hátratoltam egy hajpánttal, majd felkentem egy kis alap sminket.
A legnagyobb problémát a cipőm kiválasztása okozta. Legszívesebben egyszerű tornacipőbe mentem volna, de az semmiképpen sem illet a ruhámhoz, így kénytelen voltam a szandálom mellett dönteni.
Hét óra előtt öt perccel már csak annyi dolgom volt, hogy berakjam a telefonom a táskámba.
- Hogy nézek ki? – kérdeztem utolsó ellenőrzésképpen barátnőmet.
- Nagyon csinos vagy – mosolygott.
- És hol marad a nadrágod? – Dávid értetlenül méregetett.
- Ez egy ruha – világosította fel Lau. – Az ilyenhez nem hordanak nadrágot -.
- De hát ebbe már az első háznál megerőszakol – mutogatott ruhám rövidségére.
- Ő nem olyan – mosolyogtam. Ebben a pillanatban szólalt meg a csengő, mellyel egy időben szívem is meglódult. Rég voltam ennyire izgatott, talán azért, mert rég nem randevúztam senkivel.
Felkaptam a táskám és az ajtóhoz battyogtam.
- Érezd jól magad! – intett Laura.
- És vigyázz magadra! – tette hozzá Dávid. Hiába kötözködik folyton, tudom, hogy igazából nagyon szeret, ahogyan én is őt.
Kinyitottam az ajtót, Seb félszeg mosollyal fogadott. Tökéletesen festett, mint mindig, azonban most egyetlen Red Bull márkájú ruhadarab sem borította testét.
- Szia – mosolygott. Láttam, ahogy szemeivel tetőtől talpig végig mér, majd újra az arcomat kezdi fürkészni.
- Szia – mosolyogtam rá.
- Gyönyörű vagy – mért végig újra, mint aki nem hisz a szemének.
- Köszönöm – arcomba özönlött a vér, legalább két árnyalattal sötétebbé vált. – Te is jól festesz! – mosolyogtam, mire ő csak tovább mosolygott.
- Mehetünk? – nyújtotta a kezét.
- Igen – bólintottam. Csípőmhöz emelte karját, így kísért az autóig, végig tartva egy kis távolságot.
Az autóba ülve elfogott egy kellemes érzés, amit csak ritkán érez az ember: mikor a lehető legnagyobb biztonságban tudhatja életét.
Sebastian halkan bekapcsolta a rádiót, amelyben tipikus német sramli zene ment. Halkan dudorászni kezdett. Annyira szokatlan, mégis aranyos volt így látni, muszáj volt kuncognom.
- Bocsi – nevetett, majd kikapcsolta a rádiót.
- Semmi baj – mosolyogtam. – Nagyon szereted Németországot, igaz?
- Persze, hiszen itt születtem – nézett rám értetlenül – Örökké ez lesz az otthonom, akárhol is lakok -.
- Szerintem jó, hogy ezt így látod – mosolyogtam. – Én is így vagyok Magyarországgal – motyogtam.
- Hiányzik? – szakította el pillantását az útról egy pillanatra.
- Hmm… nem tudom – gondolkodtam el. – Imádok itt élni, és nem érzem, hogy hiányozna Magyarország, inkább csak a családom és a barátaim. Ám, mikor a Magyar Nagydíjon tudósítottam, újra éreztem, hogy akárhova mehetek, mindig ott lesz az otthonom – magyaráztam.
- Pontosan – mosolyodott el. – Óhh, egyébként a barátaidról jut eszembe! Tegnap megegyeztünk valamiben és te még nem teljesítetted a rád eső részt!
- Milyen egyezség? Nem rémlik… - csóváltam a fejem. Tökéletesen emlékeztem a megállapodásunkra, de jól esett húzni egy kicsit az agyát.
- Hát, én elmondtam miért látogattalak meg tegnap, cserébe te azt ígérted, hogy elmondod min nevettetek Lauráékkal a Magyar Nagydíj napján – emlékeztetett.
- Hmmm… hmmm… fogalmam sincs, miről beszélsz – ráztam a fejem. Félszeg mosollyal jelezte, átlát rajtam. – Jól van – kuncogtam. – A parkolóban vártuk a kollégáimat és a lányok elkezdtek beszélgetni… Elég… hogy is mondjam… perverz dolgokat mondtak egy srác fenekéről – magyaráztam, mire hangosan felnevetett. – És… odafordultam, hogy megnézzem, kiről beszélnek, te pedig pont akkor fordultál meg… - éreztem, hogy elpirulok, amikor abba maradt nevetése.
- Én voltam? – fordult felém.
- Igen – bólintottam egy aprót.
Pár pillanatig - vagy talán percig - emésztgette magában a hallottakat. Leparkolt az étterem melletti parkolóban, ám még mielőtt kinyithattam volna a kocsi ajtaját, felém fordult.
- Miket mondtak rólam? – mosolygott.
- Öhm – köszörültem meg a torkomat. – Dicsérték a hátsó fertályadat – nyeltem nagyot. Ha eddig nem nézett hülyének, most már biztos annak tart. Saját magamtól veszem el az esélyeket…
Egy hatalmas mosolyban megcsillogtatta gyönyörű fogait, majd kipattant az autóból és az ajtómhoz sietett, hogy segítsen kiszállni.
- Köszönöm – mosolyogtam. Semmi kétség, igazi úriember.
- Nincs mit – mosolygott. Bezárta a kocsi ajtaját, majd az étteremhez lépkedtünk. Kívülről nagyon barátságosnak tűnt, belépve azonban, egyenesen elbűvölt. Nem volt nagy fényűzés és csillogás, még is a legotthonosabb hely volt, amit valaha láttam.
Seb egy távoli asztal felé húzott, két személyes volt, így egymással szemben foglaltunk helyet.
A pincér pillanatok alatt mellettünk termett, kezében az étlapokkal.
- Köszönjük – Sebastian kivette a kezéből, majd bólintott. Egyet elém tolt, majd mindketten böngészni kezdtünk a felsorolt ételek között. Végül én grillezett húst kértem, fóliás burgonyával. Sebastian pedig a kedvenc tésztás ételét, amelyről eddig még nem is hallottam.
Miután leadtuk a rendelést, ismét beszélgetni kezdtünk.
- Miért lettél riporter? – tette fel a szívemhez talán legközelebb álló kérdést.
- Igazából… születésem óta erre vágytam. Édesapám sportriporter volt, én pedig mindig példaképként tekintettem rá. Nagy vágyam volt, hogy én is sportról tudósíthassak, de előtte persze más kategóriákban kellett bizonyítanom – magyaráztam. – Azt hiszem életem legszebb pillanata volt, mikor felkértek Monacóra – mosolyodtam el. Ezen már csak tetőzött az, hogy ott találkoztam vele először…
- Elhiszem – mosolygott.
- Na és te és az autóversenyzés? – kíváncsiskodtam.
- Igazából nekem is a gyerekkoromra vezethető vissza – mosolygott. – Alig hogy meg tanultam járni, kaptam egy gokartot. Azzal száguldoztam az udvarunkba, még vacsoránál és fürdésnél is nehezemre esett kiszállni – nevetett. – Később a Kerpeni pályára is eljutottam. Hét éves voltam, mikor megnyertem egy gokart versenyt. Ott találkoztam életemben először Michael-el – olyan beleéléssel mesélte, hogy szinte magam előtt láttam az egész jelenetet. – Mindig is ő volt a példaképem – mosolygott. – Michael Jackson és Michael Jordan mellett – húzta féloldalas mosolyra ajkait.
- Jackson? – vigyorogtam.
- Bizony – kuncogott. – Énekes akartam lenni, csak sajnos akadt egy kis probléma…
- Mégpedig? – húztam fel kérdőn szemöldököm.
- Nem igazán rendelkezek jó hanggal – mosolygott szerényen.
- Hiszem, ha látom.. vagyis, ez esetben hiszem, ha hallom – mosolyodtam el.
- Majd… talán… egyszer… - kuncogott.
- Rendben. Később még szavadon foglak! – fenyegettem meg játékosan a mutatóujjammal.
- De cserébe te is énekelsz – kacsintott.
- Hát… éppenséggel… én tudok énekelni! – néztem rá szemrehányóan.
- Tényleg? – lepődött meg.
- Nem, de reméltem így megúszom – motyogtam, mire felnevetett.
- Esélytelen – húzta pimasz mosolyra a száját. Közben megérkezett a pincér, meghozta az italainkat, majd közölte, hamarosan az ételek is elkészülnek.
Az ablakon kezdtem el kibámulni, minden olyan tökéletesen nyugodt volt. Magyarországon ilyenkor általában a bulizni vágyó fiatalok veszik birtokba az utcákat, itt azonban nyomuk sem volt. Néhányan lézengtek, sétálgattak, kihasználva a jó időjárást, de egyikük sem tűnt zűrösnek.
- Mi olyan érdekes? –törte meg a pár percre beálló csendet Sebastian. Ő is az ablakot vizslatta, próbált találni bármi különöset, ami felkelthette a figyelmem.
- Csak még szoknom kell ezt a nagy nyugodtságot – mosolyogtam. – Huszonöt és fél évet húztam le Magyarországon, kell még egy kis idő, míg teljesen belerázódok ebbe az új környezetbe -.
- Nem lesz nehéz megszokni – mosolygott. – Szerencsére nincs a két ország között olyan vészesen nagy különbség -.
- Persze, de az apróságok is sokat jelentenek – magyaráztam.
- Gondolom – biccentett együtt érzően. – Nekem is szokatlan, bármely más országba is utazunk, és nem csak futamokkor, hanem nyaraláskor is. – a nyaralásszó jutatta eszembe, milyen évszak is van éppen.
- Voltál már nyaralni? Vagy az még hátra van? – mosolyogtam.
- Voltam – dőlt hátra a széken. – Jövő héttől már a szezon második felére készülődünk – magyarázta. – Na és te?
- Én nem voltam, nem is fogok – motyogtam.
- Miért? – döbbent le.
- Nem volt időm utazást szervezgetni – vontam meg a vállam. – Majd talán jövőre – mosolyogtam. Nem bántam meg, hogy nem mentem nyaralni, hiszen akkor tegnap se lettem volna otthon, mikor megjelent nálunk.