23. rész: Első randi 2/2.

Mielőtt elkezdenétek olvasni, szeretnék mindenkinek Békés boldog karácsonyt kívánni! Használjátok ki, hogy összegyűlik a családotok és ne az ajándékot nézzétek csak is az együtt töltött perceket! Én most veszítettem el valakit, alig pár hete és higgyétek el nekem, nem azért vártam az ünnepeket, hogy sütit ehessek és ajándékokat kapjak. Kiakarok használni minden percet, amit szerető családom köreiben tölthetek.
Tehát használjátok ki, hogy még megölelhetitek a rokonaitokat. Sok millió puszit és tényleg kellemes karácsonyt minden olvasómnak!
Itt az én ajándékom:

Pár perc múlva a pincér sétált felénk, két hatalmas tányérral a karján. Sosem értettem, hogy tudják így vinni a tányérokat, én biztosan nem merném megpróbálni. Amilyen ügyetlen vagyok, már az első mozdulatnál a padlón landolna az egész.
Letette elénk a tányérokat, majd újra töltötte poharainkat, végül magunkra hagyott.
- Jó étvágyat! – mosolyogtam Sebastianra.
- Neked is! – mosolygott, majd jóízűen falatozni kezdett. Az étel isteni volt, de sokkal jobban lekötött, hogy Sebastiant tanulmányozzam. Tudtam, hogy a férfiak imádják a hasukat, végtére is apám mellett nőttem fel, most pedig ismét egy férfival élek, de Seb még ebben is különleges volt. Megbabonázott a látványa. Még a csend sem zavart, mely közénk telepedett.
Csak ülni akartam néma csendben és nézni őt, de feltűnt neki, hogy nem eszek.
- Valami baj van? – méregetett értetlenül.
- Nem – ráztam a fejem, majd a hússzeletemet találtam hirtelen nagyon érdekesnek.
- Furán nézek ki, vagy valami? – kérdezősködött tovább.
- Nem, dehogy – kuncogtam.
- Akkor? – mosolygott. – Az étellel van valami?
- Nem. Dehogy! Nagyon finom – kaptam be egy falatot a számba, hogy jelezzem, tényleg így van.
- Biztos? – mosolygott.
Felszúrtam egy apró falatot a villámra, majd kicsit bátortalanul, de felé nyújtottam. Mosolyogva, harapott rá, majd fogaival lehúzta a villáról.
- Hmm. Tényleg finom – nyalta meg a száját, miután lenyelte a falatot.
- Én mondtam – mosolyogtam, majd rágni kezdtem egy újabb falatot.
- Tessék – szúrt fel egy adag tésztát a villájára, majd felém nyújtotta.
Bizonytalanul, de lehúztam fogaimmal a falatot a villájáról, majd ízlelgetni kezdtem. Kezdem megérteni, miért ezt rendelte. Mennyei volt!
- Nagyon finom – mosolyogtam elégedetten. Helyeslően bólogatott.
– Ennél csak anyukám tud finomabbat -.
- Igen? De jó neked – vigyorogtam. – Az én anyukám nem igazán tud főzni, csak egy-két dolgot – magyaráztam. – Ezzel ellentétben viszont apukám nagyon jó szakács -.
- És te? – érdeklődött.
- Hát… nem is tudom… - vontam meg a vállam. – Laura szerint jól főzök, Dávidnak meg teljesen mindegy, ő igazából mindent megeszik – nevettem.
- Laurának biztosan igaza van – vigyorgott.
- Remélem – mosolyogtam.
Újabb pár falatot jutattam a nyelőcsövembe, miközben megannyi kérdés és beszédtéma cikázott a fejemben. Nem voltam nagy randikirálynő, így nem igazán tudtam mikor és mivel érdemes előrukkolni, ráadásul erőltetni sem akartam a dolgot. Ha hosszú és rendszeres csönd fog a továbbiakban közénk telepedni, az nyílván azt jelenti majd, hogy nem illünk össze, nincs közös témánk.

- Mi az a heg a kezeden? – kérdezte, míg a desszertre vártunk.
- Na, látod, ez pont az első főzésem eredménye – nevettem fel. –Tizenegy éves voltam és meg akartam lepni a szüleimet egy vacsorával – mosolyogtam. – Megcsúszott a kés a nedves kezemben. Hajszálon múlt, hogy nem az eremet találtam el – magyaráztam. Kinyújtotta a kezét, hogy megfogja a csuklómat.
- Hm – méregette. – Szép darab – bólintott, mire mindketten felnevettünk. – Remélem nem lesz több!
- Én is – bólogattam.  A pincér megérkezett a sacher torta szeleteinkkel. Mindig is édesszájú voltam, és úgy láttam Sebastian is. Szinte rávetettük magunkat a süteményekre. – Csak Tommi meg ne tudja…
- Nem fogja! Ha csak te le nem adod az infót! – kuncogott.
- Én, aztán biztos nem – mosolyogtam.
- Köszönöm – vigyorgott. Még a szemei is ragyogtak! Attól féltem, elolvadok.
- Ez csak természetes – mosolyogtam.
Miután elfogyasztottuk a desszertet úgy döntöttünk, ideje visszaindulnunk. Sebastian fizetett,
és minden próbálkozásom ellenére, nem engedte, hogy én is beszálljak. Hazafele leginkább Magyarországról kérdezett. Bár minden évben mennek oda, a Magyar Nagydíj miatt, elárulta nem a szíve csücske a magyar pálya, és nem tud valami sokat a magyarokról. Így hát engem, mint vérbeli magyart kért meg, hogy meséljek neki. Örömmel tettem. Meséltem neki különleges magyar szokásokról és számomra fontos helyszínekről is. Több különbséget és hasonlóságot is megállapítottunk nemzeteink között, végül a témát azzal zártuk le, hogy megígérte, lesz alkalom, mikor több időre is Magyarországra látogat, hogy megismerje az országot.
- Szavadon foglak, remélem, tudod! – kacsintottam neki, mielőtt kiszálltam a kocsiból.
- Természetesen – vigyorgott. Ő is kiszállt, csak hogy az ajtóig kísérjen.
- Köszönöm a ma estét – mosolyogtam. – Nagyon jól éreztem magam -.
- Örülök neki – mosolygott ő is. – Én is jól éreztem magam, éppen ezért, arra gondoltam, hogy megismételhetnénk – nézett rám kíváncsian.
- Benne vagyok – mosolyogtam. – Mikor?
- Mondjuk holnap? – kérdezte.
- Rendben – ragyogott fel a szemem.
- Mondjuk egy mozi… - vetette fel az ötletet.
- Tökéletes. DE! – emeltem fel a mutatóujjam. – Ezúttal én megyek Heppenheimba – jelentettem ki, ellenkezést nem tűrően. – Nem venném a szívemre, hogy mindig neked kelljen órákat kocsikáznod – mosolyogtam.
- De, nem nehézség… - kezdett bele.
- Kérlek – néztem rá hatalmas szemekkel.
- Rendben – egyezett bele.
- Szuper – csaptam össze tenyereimet elégedetten. – Akkor holnap, ööö… nyolc órakor?
- Okés – mosolygott. – Megadnád a telefonszámodat? – mosolygott rám.
- Ezt még nem nyomoztad, ki? – nevettem.
- Így biztosabb – mosolygott szerényen. Egy mosollyal válaszoltam, majd átnyújtotta a telefonját, én pedig belepötyögtem a mobilszámomat.
- Szuper – vigyorgott, mikor elmentette a számot. – Akkor holnap. – mosolygott.
- Holnap – bólintottam én is. Közelebb hajolt hozzám, a szívem pedig őrült iramban kezdett dobogni. Már szinte éreztem, ahogy lehelete ajkaimat súrolja, mikor nyomott egy puszit, az arcomra. Igen, az arcomra!
– Jó éjt! – mosolygott.
- Neked is! – viszonoztam az apró puszit. Seb a kocsijához sétált, én pedig megkerestem a kulcsomat és bementem a házba. Bevallom őszintén, talán jogtalanul, de kicsit csalódott voltam.
- Na, mi volt? – kérdezték Lauráék, mikor elhaladtam a nappali mellett.
- Jó volt! – mosolyogtam.
- Bővebben? – intett Lau, hogy üljek le közéjük.
- Nagyon jó volt – mosolyogtam. - Minden szuper volt, csak..
- Csak? – kérdezték egyszerre.
- Szerintetek az gáz, ha nem csókolt meg? – kérdeztem kicsit félve.
- Nem feltétlenül – rázták a fejüket.
- Szerintem csak nem akarja elsietni – szólalt meg Lau.
- És, ha nem tetszem neki? – merengtem.
- Hogy váltatok el? Fogtok még találkozni? – kérdezte ezúttal Dávid.
- Holnap moziba megyünk… - motyogtam.
- Tetszel neki! – kacsintott rám.
- Lehet, hogy csak barátként kedvel… - magyaráztam.
- Ezt te magad sem gondolhatod komolyan! – szólt rám Laura.
- Hát nem tudom – húztam el a számat.