30. rész: Egy átlagos nap

Sajnos az örömnek hamar vége szakadt. Mire az utolsó falatokkal is végeztünk, a hajó kikötött a part mentén, nekünk pedig eljött az ideje, hogy leszálljunk.
- Köszönünk mindent! – mosolygott Sebastian a férfiakra, akik lesegítettek minket a hajóról. A kezükbe nyomott egy kis borravalót, majd összekulcsolta ujjainkat és a kocsijához indultunk. – Hazaviszlek – mosolygott rám.
- Rendben, csak el ne késs! – mosolyogtam én is, bár jól tudtam, hogy még van egy kis ideje. Beültünk az autóba és irányt vettünk a házunk felé. Útközben egyikünk sem szólalt meg, nem is volt rá szükség. Apró mosolyaink, érintéseink elárulták, boldogok vagyunk.
Végül leparkolt a házunk előtt, majd kiszállt és udvariasan kinyitotta nekem is az ajtót. Egy csoda ez a fiú, ez egyértelmű.
- Köszönöm ezt a csodálatos estét! – mosolyogtam rá, majd közelebb hajoltam, hogy egy csókot nyomjak ajkaira.
- Köszönöm, hogy megoszthattam veled – mosolygott ő is, majd apró puszikat lehelt ajkaimra, míg meg nem szólalt a mobilja. – Tommi – pillantott a kijelzőre, miután előhúzta az apró készüléket zsebéből.
- Menj! – mosolyogtam rá biztatóan.
- Vigyázz magadra! – csókolt meg ismét.
- Te is – pusziltam meg.
- Este hívlak – bólintott, majd a kocsijához indult. Megvártam, míg elhajt, csak utána mentem be a lakásba. Néma csönd honolt a házba, azt gondoltam még alszanak, így a szobám felé indultam.
- Jó reggelt! – szólalt meg Laura a konyhából.
- Szia – lépett be a helységbe. Az asztal mellett kortyolgatta a kávéját.
- Milyen volt az este? – kérdezte mosolyogva.
- Nagyon jó – sóhajtottam, majd leültem mellé. Jobb híján egy tejeskávét készítettem magamnak.
- Na, merre jártatok? – kérdezte kíváncsian.
- Elvitt hajókázni – csillogtak szemeim. Már attól melegség öntötte el a szívemet, ha visszagondoltam az eseményekre. – Annyira romantikus volt – olvadoztam. – Ő pedig annyira aranyos. Lau, én azt hiszem, szerelmes vagyok – suttogtam.
- Örülök, hogy boldog vagy – ölelt meg mosolyogva. Ezt szerettem benne az egyik legjobban. Benne sosem volt féltékenység, csak egyszerű jószívűség. Mindig örült annak, ha valakivel valami jó történt. – Keresve se találhatnál jobbat, mint Sebastian – mosolygott.
- Annyira tökéletes. Pont olyan férfi, akiről mindig álmodtam.. Ezért néha meg kell ráznom a fejem, hogy biztos legyek benne, hogy ez a valóság – meséltem, mire ő felkuncogott.
- Lehetőleg ne előtte rázogasd – kuncogott tovább. Ezen már én is felnevettem.
- Köszi, ez jó tanács – nevettem tovább. – Egyébként.. – jutott eszembe egy új téma. – Már csak pár napod van itt… Mit csináljunk? – mosolyogtam rá.
- Arra gondoltam, hogy elmehetnénk este valahová bulizni – vetette fel az ötletet. – Bár, nem tudom, hogy milyen szórakozóhelyek vannak itt a környéken -.
- Szolidabbak, mint otthon – nevettem fel. – De, igen. Ez egy jó ötlet – mosolyogtam.
- Szuper – kuncogott. – Ja, és… Kereshetnénk egy csajt az unokatesódnak – suttogta.
- Hallottam! – jelent meg az említett.
- Esélytelen – fordultam vissza barátnőmhöz. Ő csak magát szereti – nevettem, mire ő is nevetésben tört ki.
- Ha-ha – grimaszolt Dávid. – Akkor szerinted miért engedtem meg neked, hogy itt lakj? – kérdezte.
- Mert amíg én itt vagyok, nem kell bajlódnom a kajával és a rendrakással – nevettünk tovább Laurával.  
- A te szakácstudásodat inkább hagyjuk – legyintett. – Bár jobb, mint a barátnődé – mosolygott pimaszul.
- Tudok főzni, oké? Csak jól titkolom! – vetette oda Laura. Mindannyian jót nevettük, főleg Laurán, aki megjegyzem., nagyon ügyesen főz valójában.
Hagytam, hogy Dávidék megreggelizzenek, addig én vettem egy frissítő zuhanyt, majd felöltöztem az egyik legkényelmesebb ruhámba.
- El kellene mennünk, bevásárolni – közölte unokatestvérem, mikor visszaértem hozzájuk.
- Rendben. Öltözz fel és mehetünk – közöltem vele. Leváltott és a fürdőszobába sietett, addig Laura is felöltözött a szobánkban. A mobiltelefonomért nyúltam. Írni akartam egy üzenetet Sebnek, hogy jó utat, de a repülőgépe már felszállt. Ehelyett inkább elmosogattam, majd megfésülködtem és felkötöttem a hajamat.
- Én kész vagyok – mosolygott Laura.
- Én is – kiabált Dávid a fürdőből, majd megjelent, haját igazgatva.
- Nyugi már, jól nézel ki – nevettem. Felkaptam a táskámat, majd elindultunk a bevásárlóközpontba. 

Minden lehetséges hozzávalót beszereztünk, miközben azzal játszottunk, hogy a bevásárló kocsi a Forma 1es autónk. Most kellett volna látnia minket Sebnek… A boltosok kicsit hülyének néztek minket, de mi nagyon élveztük, hogy újra gyerekek lehetünk. Egyébként is szerettem volna csodálatossá tenni Laura utolsó napjait itt Németországban.
A jól megpakolt bevásárlókocsit a pénztárhoz toltuk és fizettünk, majd hazamentünk, hogy összeüssünk belőle valami ehetőt.
Ezúttal nem hagytuk Dávidot meglógni, ő is csatlakozott a munkánkhoz és szerencsére a végeredmény is jól sikerült. Egy kis délutáni DVDzés után, végül úgy döntöttünk ideje elkezdeni a készülődést.
- Biztos nem jössz velünk? – néztem Dávidra.
- Mi keresni valóm nekem egy ilyen helyen? – kuncogott.
- Nő keresni valód – kacsintott rá Laura.
- Áh, a nőkkel csak a baj van – legyintett.
- Pff. Mert a pasikkal nem, mi? – grimaszoltam.
- Seb, már tud erről a nézetedről? – kuncogott.
- Nem érdekel, hogy tud-e – vontam vállat. – Nem rá értem, hanem úgy nagy általánosságban – mondtam.
- Persze-persze – rötyögött.
- Mondta ezt a gyáva kukac… - vigyorgott Laura.
- Hogy mondtad? – kérdezte Dávid.
- Mondom, gyáva kukac vagy! – nevetett barátnőm.
- Én is megyek – pattant fel a kanapéról, majd a szobájába rohant. Mi is készülődtünk, letusoltunk, majd kiválasztottuk a ruháinkat, ami nem volt egy könnyű menet. Bár… azt hiszem ezt már megszoktuk…  
 
Sokáig kutakodtam, míg végül egy sárga, zebra mintás ruha mellett döntöttem, amit egy rózsaszín övvel dobtam fel. Cipőnek a már megszokott fekete magas sarkúmat választottam.
- Nos?- fordultam körbe Laura előtt.
- Nagyon jól nézel ki – mosolygott, majd ő is választott magának egy dögös ruhát.
Sminkelni kezdtem a fürdőszobában, amikor megszólalt a mobilom.
- Felvennéd? – kérdeztem Laurát, miközben a szemceruzát hasznosítottam éppen.
- Igen – mondta, majd felvette a telefont. – Szia, Seb – mosolygott. – Itt van velem, épp sminkkel. Kihangosítalak, oké? – drágám bizonyára igent válaszolt, mert Laura kihangosította és letette a mobilt a mosógép tetejére.
- Szia – szólaltam meg én is.
- Szia, Kicsim – mondta mosolygós hangon.
- Rendben megérkeztél? – kérdeztem.
- Igen, minden simán ment, szerencsére – mesélte. – És veletek mi újság? Hova készültök, ha szabad érdeklődnöm?
- Szabad – kuncogtam – Kihasználjuk az utolsó napokat együtt és elmegyünk bulizni. Képzeld, jön Dávid is – újságoltam lelkesen. - Keresünk neki barátnőt – nevetettem tovább.
- Szegény srác – nevetett ő is.
- Naaa! Most miért vagy ilyen? - kérdeztem nevetve.
- Csak ismerem már az ilyen csajkerítős dolgokat – nevetett.
- De engem még nem ismersz eléggé – kuncogtam.
- Kezdek félni… - rötyögött.
- Nincs rá okod – mosolyogtam.
- Tényleg? És ha megtetszel valamelyik fiúnak a buliban? Hogy védjelek meg több száz kilométerről? – kérdezte.
- Sehogy – nevettem. – Nem fogok megtetszeni senkinek, ne aggódj – mosolyogtam tovább.
- Sose tudhatod – mondta teljesen komolyan, majd a végén felnevetett.
- Szeretlek te kis bolond – mosolyogtam.
- Én is téged – hangzott a válasz, mely megmelengette szívemet. 

Érdekesség

Sziasztok!
Nem, sajnos még nem a résszel jelentkezem, de ígérem a hét végén hozni fogom! :)
Mivel már "elég rég" nyitottam a blogot, úgy döntöttem hozok nektek egy érdekességet. Mint már említettem, lételemem az írás. Régen elég nagyszájú voltam, de a középiskolában elég sok bántást kaptam, ezért visszahúzódóvá váltam, és ebben leltem meg a módszert, önmagam kifejezésére. Szerintem ez nem rossz, bár tény, hogy ma már elég sokan művelik. :))
Joggal tehetitek fel magatokban a kérdést, mit csinálok, ha nincs mindennap friss. Nos, egyrészt iskolába járok... (utálom!), másrészt olyankor is írok, de mindig mást. Rengeteg fél kész, vagy alig elkezdett történet vár a folytatásra. Ez bizonyítván, hoztam nektek egy képet is :) Szeretném, ha fűznétek hozzá pár véleményt :))

29. rész: Hajókázás

Úgy gondolom néhányan félreértettetek a múltkor. Mikor a nyolc személyes kommenthatárt szabtam, nem úgy gondoltam, hogy néhány ember ötször ír, hogy meglegyenek a kommentek. Nektek tényleg fogalmatok sincs, ez milyen érzés lehet? Mikor azt hiszed igen, tényleg írtak annyian, és érdekli őket, és aztán kiderül, hogy mégsem... Mindegy, ettől függetlenül, most hoztam nektek még egy részt. Jó olvasást!

- Ezt te sem gondoltad komolyan – ráztam a fejem hitetlenül. – Ez… ez egy…
- Hajó – nevetett. – Nem tetszik? – szomorodott el, mikor még mindig ledöbbenve álltam.
- Viccelsz? – fordultam felé. – Ez gyönyörű! – ámuldoztam. Még csak egyszer hajóztam életem során, a Dunán egy sétahajóval. Ahhoz képest ez, valami egészen más volt.
- Tényleg tetszik? – mosolygott.
- Igen – bújtam hozzá.
- Akkor szálljunk fel! – megfogta a kezem és a hajó felé kezdett szaladni, én pedig utána. Pár férfi várt minket, akik a hajóért feleltek. Felsegítettek minket, majd ismertettek pár fontosabb szabályt, végül megkértek, hogy helyezzük magunkat kényelembe. 
A hajó elindult, mi pedig leültünk a legfelső szinten és a tájat kezdtük fürkészni.
- Gyönyörű – néztem Sebastianra. Minden annyira csodálatos volt. A környék, a tudat, hogy egy hajón ülünk, csak mi ketten, és az érzés.
- Igen – nézett a szemembe. – De te még gyönyörűbb – elmosolyodott, majd közelebb hajolt ajkaimhoz. Percekig, vagy talán órákig élveztük egymás nyelvének játékát. Olyan lágyan csókolt, mégis olyan édes… Azt kívántam bár sose kellene abba hagynunk, ám az idő során a szánk elkezdett zsibbadni, és a hűvösség is előtört az éjszakával. Fázni kezdtem.
- Várj! – suttogta. Az ölébe húzott, majd magunkra terített egy pokrócot.
- Ezt meg honnan szerezted? – nevettem.
- Felkészültem – vigyorgott, mire közelebb hajoltam, és egy puszit nyomtam ajkaira. Magához ölelt, fejemet a vállán pihentettem, így gyönyörködtünk a tájban. - Mik a terveid? – jutott eszébe a kérdés. – Úgy értem, a következő tíz évre mondjuk.. – simogatta karomat.
- Nincs olyan sok minden… - vontam vállat. – Csak azt szeretném, hogy apu meggyógyuljon és… és, hogy megajándékozhassam egy kis unokával – suttogtam. Hát, sose beszélgettem még két nap után valakivel a gyerekvállalásról.
- Gyereket? – mosolygott.
- Igen, de majd csak pár év múlva – bólogattam. – Ha már lesz saját lakásom, tartalékom, és eltöltöttem pár évet a mostani állásomban -.
- Nekem is hasonló terveim vannak – mosolygott.
- És még pár világbajnoki cím… - kuncogtam.
- Nem lenne rossz – kacsintott.
- Nekem se, tudósítani róla – mosolygott.
- És tegnap a szerelmem megnyerte a világbajnoki címet… - mondta vékony, női hangon. – Nem mellesleg még az ágyban is jó… - mindketten felnevettünk.
- Bolond – csaptam vállon. – Szóval szerinted ilyen vagyok? – vágtam be a durcát. – Egyébként is… honnan tudod, hogy jó vagy az ágyban? Azt csak a partnered tudhatja…
- Csak vicceltem – mosolygott, miközben megsimogatta az arcom.
- Szóval nem vagy jó, értem – nevettem fel.
- Ne pimaszkodj! – kisimította kezét a hasamra, majd csiklandozni kezdett.
- Be fogok pisilni – kacagtam az ölében.
- Az szép lesz – nevetett.
- Nem lesz az, ha az öledbe megy – nevettem vele.
- Igaz – eresztett el, majd rám mosolygott. Viccesen kiöltöttem rá a nyelvem, mire finoman utána kapott és megharapta.
– Hé! – szakadtam el tőle nevetve.
- Így jár, aki velem kezd… - ejtett meg egy ördögi vigyort.
- Azt mondod? – mosolyogtam. Lelöktem magunkról a takarót és felálltam, őt is magammal húzva. – Szóval, ha Tommi mond valamit, ami neked nem tetszik, őt is megcsókolod? – kuncogtam.
- Nem, őt nem – mosolygott. – Ez a kiváltság, csak téged érint – nyomott egy puszit nyakhajlatomba.
- De jó nekem – sóhajtottam elégedetten.
- Nekem is – simított ki egy tincset az arcomból, majd ismét megcsókolt. Váltottunk pár lágy csókot még a fedélzeten, majd jobbnak láttuk elfoglalni a kabint, amit Seb külön kért a részünkre.
- Remélem, tudod, hogy ennek az estének a költségvetéséért még számolunk – jegyeztem meg viccelődve.
- Mindig a pénz! Flóra, nem a pénzem szórom. Egyszerűen csak szeretlek, és úgy érzem, ennyi jár nekünk! – magyarázta.
- De Seb, én ezt soha az életbe nem tudom viszonozni… - suttogtam.
- Már azzal viszonoztad, hogy itt vagy velem – nézett a szemembe. Ismét elbűvölt az a gyönyörű, ragyogó, kék szempár.
- Szeretlek – simítottam meg kis borostáját.
- Én is téged – mosolyodott el, majd lágyan az ajkaimra tapadt. Hanyatt döntött az ágyon, nyaka köré fontam karjaimat és így élveztük tovább egymás játékát. Nem mentünk tovább. Mindkettőnk keze elindult felfedezni a másik testét, apró simogatásokkal, de jobbnak láttuk, ha még magunkon hagyjuk a ruhákat. Végtére is elég korai lenne…

Reggel ölelő karok védelmében ébredtem. Sebastian még szuszogott. Hajtincsei össze-vissza meredeztek, szája pedig még most is apró mosolyt tükrözött. Életem legszebb látványai közé sorolhatnám azt a pillanatot. Hosszú percekig néztem, míg végül megrebegtette szemhéját, és kinyitotta szemét.
- Jó reggelt! – mosolygott.
- Neked is – pusziltam meg.
- Hogy telt az első éjszakád egy hajón? – kuncogott.
- Nagyon jól – bújtam hozzá. – Remélem, lesz máskor is – kuncogtam.
- Lehet szó róla – csókolt meg lágyan. – Mennyi az idő? – kérdezte, amint elszakadtunk. A telefonomért nyúltam és megnéztem a kijelzőjét.
- Mindjárt kilenc – mutattam neki is.
- A francba! – rántotta le rólunk a takarót. - Féltizenegykor megy a gépem – közölte.
- Honnan indul? – ültem fel én is.
- Kölnbe foglaltattam a jegyet, hogy ne kelljen messzire mennem – magyarázta.
- Akkor még van egy kis időnk? – kérdeztem.
- Persze – csókolt meg. - Menjünk reggelizni – biccentett.
- Reggeli? – néztem rá meglepetten. – Úgy érted itt a hajón?
- Bizony – bólogatott.
- Azonnal, csak rendbe szedem magam – mosolyogtam, majd megkerestem az illemhelységet, ahol volt egy tükör is. Úgy ahogy rendbe szedtem magam, majd kisétáltam a fedélzetre, ahol már párom várt, egy asztalnál. Gyönyörűen meg volt terítve, a hajó pedig újra a Bonni part felé tartott. A nap is ragyogott. Egyszóval, minden tökéletes volt.
Mindketten készítettünk magunknak szendvicset, majd falatozni kezdtünk. Ilyen jó hangulatú reggelin se vettem részt mostanság. Persze Laurával és Dáviddal sokat nevetünk reggelente, de az nem fogható ahhoz, mikor a szerelmeddel, gyönyörű környezetben fogyasztod a reggelit.

28. rész: Meglepetés

Míg Lauráék befejezték a focimeccset, mi leginkább egymás szájával voltunk elfoglalva. Talán nem volt helyes, hisz bárki megláthatott minket, de csókjainak sikerült minden félelmet és gondolatot kiűzni a fejemből. Csak arra tudtam gondolni, mennyire boldog is vagyok.
- Nyertem – huppant le a pokrócra Fabian.
- Gratulálok – mosolyogtam rá.
- Ügyes vagy – borzolta össze Sabastian, öcsikéje haját.
- Ne már, Bastie! – fintorgott a kisebbik Vettel.
- Bastie? – pillantottam páromra.
- Anyáék így hívnak – vont vállat.
- Aranyos – mosolyogtam, mire kaptam tőle egy apró puszit.
- Apropó anya.. – nézett Fabian bátyjára. – Lassan mennünk kellene – emlékeztette. Sebastian az órájára pillantott, majd elszomorodva nézett rám.
- Jövő héten úgy is találkozunk – mosolyogtam rá.
- Hol van az még? – durcáskodott, akár egy kisfiú.
- Nem is olyan messze – kacsintottam rá.
- Na, jó – bólintott. – Akkor szedelőzködjünk – utasította öccsét.
Lauval mi is úgy döntöttünk, hogy akkor hazaindulunk. Felvettem a szandálomat, majd összeszedtük a dolgokat, ki-ki a magáét. Végül a parkolóban elkezdtünk búcsúzkodni.
- Szia – hajoltam le Fabianhoz.
- Szia – nyomott egy cuppanós puszit az arcomra.
- Örülök, hogy találkoztunk – mosolyogtam rá.
- Én is – mosolygott. – És ugye majd ti is eljöttök hozzánk? – pillantott barátnőmre is.
- Hú, hát persze. Amint, újra Németországban leszek – bólogatott.
- És te? – pillantott rám Fabi.
- Hát… egy idő után, majd remélem – mosolyogtam Sebastianra. A kisebbik Vettel elmosolyodott, majd Laurától is elbúcsúzott és beült a kocsiba. Laura is elköszönt Sebastiantól, majd a kocsinkhoz ment, hogy kettesben hagyjon Sebastiannal.
- Csak négy nap – simogattam az arcát. - Szerdán már én is indulok Belgiumba – mosolyogtam. Ha eddig vártam a futamokat, akkor most már el se tudom mondani,mit érzek. Persze egy riporternek nem szabadna álláspontot foglalnia egy versenyző mellett sem, de ez nem könnyű, ha az egyikük elcsábította a szívét.
- Addig vigyázz magadra! – hajolt közelebb egy csókra.
- Te is – mosolyogtam, majd egy utolsó puszit leheltem ajkaira.
- Majd hívlak – mosolygott, mielőtt végleg elszakadtunk egymástól.
- Rendben – bólintottam, majd a kocsimhoz sétáltam és beültem Laura mellé, ahogyan Seb is beült öccse mellé.

- Jó kis nap volt – mosolygott Laura.
- Igen – mosolyogtam én is. – Fabian igazán aranyos – állapítottam meg.
- A bátyja pedig fülig szerelmes – kuncogott.
- Azt hiszem, én is – sóhajtottam elégedetten.
- Látszik is – mosolygott.
- Azt mondod? – nevettem fel.
- Igen – bólogatott serényen. – Anyud megőrülne, ha így látna. Odáig lenne meg vissza – mosolygott.
- Hiányoznak – sóhajtottam. – Pedig alig pár hete találkoztam velük – húztam el a számat.
- Jól vannak, nyugi! – biztosított róla.
- Tudom csak.. jó lenne őket sűrűbben látni… Bűntudatom van, hogy így magukra hagytam őket – suttogtam. – Lehet, hogy mégse volt olyan jó döntés…
- Flóra! – szólt rám. – Mi ütött beléd? Mi ez a nagy lehangolódás? Nagyon jól döntöttél, ezt te is tudod! A szüleid nagyon büszkék rád, különösen apukád! És biztos vagyok benne, ha meglátja majd, hogy milyen boldog vagy, ők is még boldogabbak lesznek – Laura aztán tudja, hogy kell mások lelkére beszélni.
- Igazad van – sóhajtottam, majd elmosolyodtam. – És… szerinted is jó fej Seb? – utaltam beszélgetésükre.
- Nagyon – bólogatott. – És azt ígérte, egyszer bemutat Ricciardonak – nyalta meg a száját. Muszáj volt felnevetnem.
- Már alig várom – nevettem tovább.

Unokatestvérem nem különösebben izgatta magát, mikor hazaértünk. Megkérdezte jó volt-e, majd ennyivel le is tudta a dolgot. Furcsa érzés, hiszen ő fiú, én pedig hozzá vagyok szokva, hogy Laura mindenről részletes beszámolást követel.
Végül inkább nem agyaltam ezen, megvacsoráztunk, majd lezuhanyoztunk egymás után és leültünk beszélgetni. Vagy inkább sztorizgatni?! Régi, cikis sztorikat emlegettünk fel egymásnak, melyeket fejben mind újra éltünk, és átnevettünk.
- Én arra emlékszem nagyon, hogy mielőtt Flóra megkapta a fogszabályzóját, egyszer fociztunk és a…. – nevetett unokabátyám.
- Neeee! – vörösödtem el.
- Deee! – nevetett Laura is.
- És… a ruhaszárító kötél beakadt a fogad közötti szünetbe – röhögött.
- Nem tehetek róla, hogy szünet volt közöttük! – mentegetőztem.
- Nem mondtam, hogy tehetsz – nevetett tovább, mire megszólalt a csengő. – Ki az? – nézett rám értetlenül.
- Fogalmam sincs – vontam vállat. – Én nem várok senkit -.
- Azért még kinyithatnád – kért. Egy szál boxerben ücsörgött a kanapén, mellette Lau topban és rövidnadrágban, én pedig szintén elég lezser és hiányos öltözetben. Mindenesetre az ajtóhoz sétáltam és úgy nyitottam ki, hogy eltakarjon, amennyire lehet.
- Bejöhetek? – mosolygott az én szőke hercegem.
- Szia – pislogtam szaporán. – Hogy kerülsz ide? – kérdeztem meglepetten.
- Elmenjek? – intett a háta mögé.
- Dehogyis – mosolyodtam el, majd közelebb húztam egy csókra. – Csak azt hittem te már otthon alszol az ágyikódban – magyaráztam rövid csókunk után.
- Az eredeti terv úgy szólt – mosolygott. – De hiányoztál – vont vállat.
- Ezért eljöttél? – elkezdtem olvadozni.
- Igen – bólintott határozottan. – Van egy meglepetésem – mosolygott.
- Még egy? Azon kívül, hogy itt vagy? – egyszerre lettem meglepődött és izgatott. Kíváncsivá tett ez a szőkeség.
- Bizony – bólintott. – De ahhoz fel kell, hogy öltözz – intett hiányos öltözékemre.
- Nem tetszik? – cukkoltam.
- De – húzott közelebb magához. – Nagyon is – puszilt mg. – Éppen ezért nem engedem, hogy mások is így lássanak – kuncogott.
- Ne aggódj, elzavarom őket – kacsintottam, majd a szobám felé indultam.
- Remélem is – nevetett, majd tétován álldogált tovább az előszobában, míg én gyorsan előkerestem valami ruhát a szekrényembe. Egy egyszerű csőnadrág és szürke top mellett döntöttem, majd visszaszaladtam páromhoz.
- Így jó? – forogtam körbe előtte.
- Tökéletes – kacsintott. Gyorsan felvettem a tornacipőmet is, majd a bőrdzsekimért nyúltam.
- Elmegyek kicsit Sebivel. Nem tudom mikor jövök… - szóltam Lauráéknak. – Ugye nem baj?
- Dehogyis! – kuncogott Lau. – De majd mesélsz! – kacsintott.
- Egyértelmű – kuncogtam én is, majd visszamentem Sebhez. – Mehetünk – mosolyogtam.
- Nem – rázta a fejét, majd közelebb hajolt egy csókra. – Most mehetünk – vigyorgott.
Beszálltunk a kocsijába és egy kicsit huzamosabb kocsikázásra indultunk, mint délelőtt, mikor a parkba tartottam barátnőmmel.
- Anyud mit szólt? – kérdeztem.
- Semmit – mosolygott. – Mindegy volt, hogy most köszönök-e el, vagy holnap reggel. Közte úgyis csak aludnék – nevetett.
- Igaz – mosolyogtam. – És… akkor… nálam fogsz aludni? – kérdeztem kicsit félénken. Elmondani nem tudnám mikor aludt utoljára férfi az ágyamban.
- Inkább te nálam – kacsintott.
- Svájcba megyünk? – dermedtem le.
- Nem – nevetett fel. – Csak ide – parkolt le. Kipattant a kocsiból és udvariasan engem is kisegített.
- Merre? – nézelődtem.
- Arra – mutatott a hátam mögé. Megfordultam és azt hittem szívrohamot kapok.

27. rész: Piknik

Sziasztok! Ismét itt vagyok, ezúttal egy hosszabb résszel! Viszont kissé kegyetlen leszek és komment határt szabok! Amint összegyűlik legalább 8 komment, hozom a következő részt! Sajnálom, de fontos tudnom, hogy van-e értelme annak, hogy írjak ide nektek. Tudjátok, rengeteg word-os dokumentumom van, ami különböző történeteket rejt, másra se várva, minthogy befejezzem. Azokkal is eltölthetem időt, ha erre nincs kereset... Egyébként, egy másik kérésem is lenne! Szeretném, ha leírnátok magáról az írástudásomról mit gondoltok. Szeretnék tisztában lenni azzal. mennyire van helyem nekem ezen a pályán... :) Tudjátok, hosszabb tervű álmaim vannak az írással kapcsolatban... :)

A délelőtt folyamán megfőztük az ebédet, ami igazából csak Dávidnak ebéd, nekünk vacsora lesz, majd készítettünk pár szendvicset is.
- Valami édesség is kéne – morfondíroztam a pult előtt állva.
- Csak gumicukor van itthon – nézett a fiókba.
- Visszük – tettem a kosárba. A parknál van egy cukrászda, legfeljebb majd beülünk oda egy sütire.
Egy órakor aztán mindketten elrohantunk készülődni. Nem vittem túlzásba, egyszerű ruhadarabok mellett döntöttem, és Launak is ezt tanácsoltam. Végtére is a parkba megyünk, ahol elkerülhetetlen, hogy kicsit koszosak legyenek a ruháink.
A hajamat egyszerűen felkötöttem, majd beletoltam egy napszemüveget is.
- Kész vagy? – fordultam barátnőmhöz.
- Kész – mosolygott rám. Egy egyszerű szürke felsőt viselt, egy kantáros sorttal és topánkával, de még így is gyönyörű volt.
- Induljunk – mosolyodtam el, majd elindultunk. Bár a park nincs messze, úgy döntöttünk egyszerűbb, ha kocsival megyünk, így már két óra előtt öt perccel a parkolóban ácsorogtunk. – Nem kellett volna hoznunk valami játékot? – morfondíroztam.
- Az unokabátyád tetrisére gondoltál, vagy mi? – pillantott fel. Még a kocsiban ült, nyitott ajtó mellett, míg én egyre csak a tájat szemléltem, hogy mikor bukkan fel párom kocsija.
- Nem – kuncogtam. – Inkább valami labdára vagy tudom is én – rántottam vállat.
- Nincs is labdánk – húzta fel szemöldökét.
- Igaz – fintorogtam. – Bocsi, csak izgatott vagyok – helyeztem át testsúlyom egyik lábamról a másikra.
- Veszem észre – mosolygott. – Mitől félsz?
- Nem félek csak… nem tudom – fintorogtam.
- Az jó – nevetett fel. Ebben a pillanatban megpillantottam egy ismerős kocsit, amely közvetlenül mellettünk parkolt le. Pár pillanat múlva egy kesze-kusza hajú szőkeség és egy barna kisfiú szállt ki az autóból.
- Bocsi, hogy késtünk – kezdett magyarázkodásba Sebastian.
- Semmi baj – mosolyogtam. Közelebb jött és egy apró csókot lehelt az ajkaimra. – Hoztam még egy piknikezőt – mutattam barátnőmre.
- Szia, Laura – hajolt közelebb hozzá Seb, és köszöntötte két puszival.
- Remélem nem baj – mosolygott Lau.
- Dehogy – nevetett Seb. – Egyébként, ő itt az öcsém – mutatott a félénk kisfiúra. – Fabi, ők itt Flóra és Laura – intett felénk.
- Fabian Vettel – nyújtotta kezét a legifjabb Vettel.
- Flóra Farkas – mosolyogtam rá. Nem sokban hasonlít a bátyjára, de valamilyen furcsa kisugárzásnak köszönhetően, mégse tagadhatnák le, hogy rokonok. Persze, nem is akarják.
- Laura Szekér – nyújtotta a kezét barátnőm is. Gyorsan kezet fogtak, majd bezártuk mi is a kocsit, megfogtuk a kosarat és a plédet és kerestünk egy jó kis helyet. Egy fa alá telepedtünk le, ami nyújtott nekünk egy kis árnyékot.
- Ki éhes? – kérdeztem.
- Én – vigyorgott Sebastian.
- Én is – csatlakozott Lau.
- Na, és te? – kérdeztem Fabiant.
- Mit lehet enni? – pillantott a kosár felé.
- Van szendvics, gumicukor, ropi – soroltam. – És ott van cukrászda – mutattam a háta mögé.
- Gumicukrot szeretnék – mosolygott.
- Tessék – nyújtottam felé. - Seb? – néztem páromra.
- Szendvics – vigyorgott, mire a kezébe nyomtam egy szalámis szendvicset.
- Nekem is – válaszolt Laura, mielőtt megkérdezhettem volna. Neki is adtam egyet, majd magamnak is. Evés közbe, bár nem illik, beszélgetni kezdtünk. Legfőképpen Fabiannal beszélgettünk, szerettem volna megismerni a bajnok öcsikéjét. Seb addig Laurával bonyolódott hosszas beszélgetésbe az autóversenyzésről, persze angolul.
Kicsit haragudtam magamra, végtére is butaság volt tőlem, hogy elhoztam Laurát, mert újra kiütnek a nyelvi eltérések, azonban ő az én vendégem, és nem hagyhattam otthon még egy napra.

- Nincs kedved tollasozni? – kérdezte Fabian. Páromra pillantottam, de még mindig a forma 1-ről beszélgettek.
- De – bólintottam.
- Hozom az ütőket – pattant fel. Kérdés nélkül belenyúlt bátyja nadrágzsebébe a kocsi kulcsért, majd elrohant. Seb meglepetten bámult utána.
- Csak a tollasért ment – mosolyogtam rá. A kissrác hamar visszatért kezében egy négy ütős tollas felszereléssel, és három darab tollaslabdával.
- Bezártam – jelentette ki Fabi, majd odadobta a kulcsot bátyjának. Sebastian bólintott, majd ismét Laura felé fordult.
- Várj! – intettem a kisebbik Vettelnek, mikor elindult a fűre. Gyorsan megszabadultam magas talpú szandálomtól és mezítláb szaladtam a fűbe. Gyerekkorom óta nem csináltam ilyet, így újra tíz évesnek érezhettem magam. Sajnos, ma már Magyarországon ez nem igazán lehetséges. A parkok koszosak, és tele vannak mindenféle szeméttel. Jó látni, hogy ezzel szemben a németek nagyon is vigyáznak a környezetükre.
Hosszú percekig játszottunk,  remek partnernek bizonyult. Nagyon ügyesen játszott. Végül Seb és Lau is úgy döntött, csatlakozni szeretnének.
- Fiúk a lányok ellen? – vetette fel az ötletet Sebi.
- Én inkább Flórával leszek – sétált hozzám Fabian. Ledöbbentem, majd széles mosollyal az arcomon kacsintottam Sebastianra.
- Nézzenek oda… nem csak lecserél, de még a barátnőmre is szemet vet… - csóválta a fejét. Mind felnevettünk.
- Állj inkább a helyedre, szöszi! – nevettem tovább.
- Jól van, jól van – mosolygott, majd beállt Laura mellé és tollasozni kezdtünk. Eszembe jutott régen mennyit játszottunk Laurával, olyankor a labda általában az ereszcsatornában kötött ki. Még szerencse, hogy itt mindösszesen fák vannak. Bár, bajnok uraságnak így is sikerült megszabadítania magukat egy tollaslabdától.
- De rég csináltam ilyet – dőltem le a pokrócra. A fiúk összepakolták a tollast, és elszaladtak egy focilabdáért.
- Még úgy tizenéves korunkban, ha jól emlékszem- mosolygott Laura.
- Öregszem – fintorogtam, mire ő jóízűen felnevetett. – De komolyan. Még Seb is fiatalabb nálam…
- Nem úgy néz ki, mint akit ez érdekelne – pillantott felénk közelítő kedvesemre. – Rajtad meg amúgy sem látszik – mosolygott rám.
- Dehogynem – sóhajtottam.
- Jöttök kicsit rúgni a bőrt? – villantott felém egy csodás mosolyt napszemüvege alól Mr. Vettel.
- Mezítláb? – húztam fel a szemöldököm.
- Naná! – mosolygott.
- Utána nem bírok majd lábra állni – nevettem.
- Majd jóváteszem egy masszázzsal – nyújtotta a kezét.
- Az ötlet tetszik, de ha nem baj, inkább kihagyom – mosolyogtam. – Ne haragudj!
- Nem haragszom – mosolygott. – Laura?
- Nem vagyok valami jó focis… - fintorgott.
- Ideje megtanulni! – nevetett fel Seb. Laura felállt és a fiúkkal tartott, én pedig szememre húztam a napszemüvegem és beültem a fa tövébe Egy idióta vagyok, amiért nem topánkába jöttem, de ilyen az én formám. Rossz volt nézni, ahogy olyan önfeledten játszottak, míg én a fa tövébe kuksoltam. De magamnak csináltam, így megérdemlem. Ráadásul, nem is baj, ha Lau jobban megismeri Sebet, most, hogy összejöttünk.
Az ásványvizes flakont kezdtem keresni, persze a pokróc másik végén találtam meg. Olyan szomjas voltam, hogy legalább a felét megittam egy húzóra, majd felkaptam a kupakot és elkezdtem visszacsavarni rá, mire egy kéz nyúlt az üvegért.
- Épp erre van szükségem – lihegett Seb. Levettem a kupakot, így adtam oda neki az üveget. Ő is majdnem a felét kiitta, nagyon szomjas volt. – Köszi – nyújtotta felém.
- Nincs mit – visszacsavartam rá a kupakot, majd a pokrócra dobtam. Mosolyogva követett a tekintetével, majd megvárta, míg ismét szembe kerültem vele, hogy közelebb hajolhasson egy csókra.
- Fúúúj! – hallottuk meg a legifjabb Vettel hangját. Furcsa grimasszal jelezte, nem tetszik neki a dolog.
- Majd csinálod még te is, eleget – nevetett rá bátyja.
- Én biztos nem – rázta fejét tiltakozóan.
- Majd meglátjuk – mosolygott rá Laura, majd felé rúgta a labdát.
- Aranyos az öcséd – mosolyogtam a szöszire, mire újabb csókkal jutalmazott.