28. rész: Meglepetés

Míg Lauráék befejezték a focimeccset, mi leginkább egymás szájával voltunk elfoglalva. Talán nem volt helyes, hisz bárki megláthatott minket, de csókjainak sikerült minden félelmet és gondolatot kiűzni a fejemből. Csak arra tudtam gondolni, mennyire boldog is vagyok.
- Nyertem – huppant le a pokrócra Fabian.
- Gratulálok – mosolyogtam rá.
- Ügyes vagy – borzolta össze Sabastian, öcsikéje haját.
- Ne már, Bastie! – fintorgott a kisebbik Vettel.
- Bastie? – pillantottam páromra.
- Anyáék így hívnak – vont vállat.
- Aranyos – mosolyogtam, mire kaptam tőle egy apró puszit.
- Apropó anya.. – nézett Fabian bátyjára. – Lassan mennünk kellene – emlékeztette. Sebastian az órájára pillantott, majd elszomorodva nézett rám.
- Jövő héten úgy is találkozunk – mosolyogtam rá.
- Hol van az még? – durcáskodott, akár egy kisfiú.
- Nem is olyan messze – kacsintottam rá.
- Na, jó – bólintott. – Akkor szedelőzködjünk – utasította öccsét.
Lauval mi is úgy döntöttünk, hogy akkor hazaindulunk. Felvettem a szandálomat, majd összeszedtük a dolgokat, ki-ki a magáét. Végül a parkolóban elkezdtünk búcsúzkodni.
- Szia – hajoltam le Fabianhoz.
- Szia – nyomott egy cuppanós puszit az arcomra.
- Örülök, hogy találkoztunk – mosolyogtam rá.
- Én is – mosolygott. – És ugye majd ti is eljöttök hozzánk? – pillantott barátnőmre is.
- Hú, hát persze. Amint, újra Németországban leszek – bólogatott.
- És te? – pillantott rám Fabi.
- Hát… egy idő után, majd remélem – mosolyogtam Sebastianra. A kisebbik Vettel elmosolyodott, majd Laurától is elbúcsúzott és beült a kocsiba. Laura is elköszönt Sebastiantól, majd a kocsinkhoz ment, hogy kettesben hagyjon Sebastiannal.
- Csak négy nap – simogattam az arcát. - Szerdán már én is indulok Belgiumba – mosolyogtam. Ha eddig vártam a futamokat, akkor most már el se tudom mondani,mit érzek. Persze egy riporternek nem szabadna álláspontot foglalnia egy versenyző mellett sem, de ez nem könnyű, ha az egyikük elcsábította a szívét.
- Addig vigyázz magadra! – hajolt közelebb egy csókra.
- Te is – mosolyogtam, majd egy utolsó puszit leheltem ajkaira.
- Majd hívlak – mosolygott, mielőtt végleg elszakadtunk egymástól.
- Rendben – bólintottam, majd a kocsimhoz sétáltam és beültem Laura mellé, ahogyan Seb is beült öccse mellé.

- Jó kis nap volt – mosolygott Laura.
- Igen – mosolyogtam én is. – Fabian igazán aranyos – állapítottam meg.
- A bátyja pedig fülig szerelmes – kuncogott.
- Azt hiszem, én is – sóhajtottam elégedetten.
- Látszik is – mosolygott.
- Azt mondod? – nevettem fel.
- Igen – bólogatott serényen. – Anyud megőrülne, ha így látna. Odáig lenne meg vissza – mosolygott.
- Hiányoznak – sóhajtottam. – Pedig alig pár hete találkoztam velük – húztam el a számat.
- Jól vannak, nyugi! – biztosított róla.
- Tudom csak.. jó lenne őket sűrűbben látni… Bűntudatom van, hogy így magukra hagytam őket – suttogtam. – Lehet, hogy mégse volt olyan jó döntés…
- Flóra! – szólt rám. – Mi ütött beléd? Mi ez a nagy lehangolódás? Nagyon jól döntöttél, ezt te is tudod! A szüleid nagyon büszkék rád, különösen apukád! És biztos vagyok benne, ha meglátja majd, hogy milyen boldog vagy, ők is még boldogabbak lesznek – Laura aztán tudja, hogy kell mások lelkére beszélni.
- Igazad van – sóhajtottam, majd elmosolyodtam. – És… szerinted is jó fej Seb? – utaltam beszélgetésükre.
- Nagyon – bólogatott. – És azt ígérte, egyszer bemutat Ricciardonak – nyalta meg a száját. Muszáj volt felnevetnem.
- Már alig várom – nevettem tovább.

Unokatestvérem nem különösebben izgatta magát, mikor hazaértünk. Megkérdezte jó volt-e, majd ennyivel le is tudta a dolgot. Furcsa érzés, hiszen ő fiú, én pedig hozzá vagyok szokva, hogy Laura mindenről részletes beszámolást követel.
Végül inkább nem agyaltam ezen, megvacsoráztunk, majd lezuhanyoztunk egymás után és leültünk beszélgetni. Vagy inkább sztorizgatni?! Régi, cikis sztorikat emlegettünk fel egymásnak, melyeket fejben mind újra éltünk, és átnevettünk.
- Én arra emlékszem nagyon, hogy mielőtt Flóra megkapta a fogszabályzóját, egyszer fociztunk és a…. – nevetett unokabátyám.
- Neeee! – vörösödtem el.
- Deee! – nevetett Laura is.
- És… a ruhaszárító kötél beakadt a fogad közötti szünetbe – röhögött.
- Nem tehetek róla, hogy szünet volt közöttük! – mentegetőztem.
- Nem mondtam, hogy tehetsz – nevetett tovább, mire megszólalt a csengő. – Ki az? – nézett rám értetlenül.
- Fogalmam sincs – vontam vállat. – Én nem várok senkit -.
- Azért még kinyithatnád – kért. Egy szál boxerben ücsörgött a kanapén, mellette Lau topban és rövidnadrágban, én pedig szintén elég lezser és hiányos öltözetben. Mindenesetre az ajtóhoz sétáltam és úgy nyitottam ki, hogy eltakarjon, amennyire lehet.
- Bejöhetek? – mosolygott az én szőke hercegem.
- Szia – pislogtam szaporán. – Hogy kerülsz ide? – kérdeztem meglepetten.
- Elmenjek? – intett a háta mögé.
- Dehogyis – mosolyodtam el, majd közelebb húztam egy csókra. – Csak azt hittem te már otthon alszol az ágyikódban – magyaráztam rövid csókunk után.
- Az eredeti terv úgy szólt – mosolygott. – De hiányoztál – vont vállat.
- Ezért eljöttél? – elkezdtem olvadozni.
- Igen – bólintott határozottan. – Van egy meglepetésem – mosolygott.
- Még egy? Azon kívül, hogy itt vagy? – egyszerre lettem meglepődött és izgatott. Kíváncsivá tett ez a szőkeség.
- Bizony – bólintott. – De ahhoz fel kell, hogy öltözz – intett hiányos öltözékemre.
- Nem tetszik? – cukkoltam.
- De – húzott közelebb magához. – Nagyon is – puszilt mg. – Éppen ezért nem engedem, hogy mások is így lássanak – kuncogott.
- Ne aggódj, elzavarom őket – kacsintottam, majd a szobám felé indultam.
- Remélem is – nevetett, majd tétován álldogált tovább az előszobában, míg én gyorsan előkerestem valami ruhát a szekrényembe. Egy egyszerű csőnadrág és szürke top mellett döntöttem, majd visszaszaladtam páromhoz.
- Így jó? – forogtam körbe előtte.
- Tökéletes – kacsintott. Gyorsan felvettem a tornacipőmet is, majd a bőrdzsekimért nyúltam.
- Elmegyek kicsit Sebivel. Nem tudom mikor jövök… - szóltam Lauráéknak. – Ugye nem baj?
- Dehogyis! – kuncogott Lau. – De majd mesélsz! – kacsintott.
- Egyértelmű – kuncogtam én is, majd visszamentem Sebhez. – Mehetünk – mosolyogtam.
- Nem – rázta a fejét, majd közelebb hajolt egy csókra. – Most mehetünk – vigyorgott.
Beszálltunk a kocsijába és egy kicsit huzamosabb kocsikázásra indultunk, mint délelőtt, mikor a parkba tartottam barátnőmmel.
- Anyud mit szólt? – kérdeztem.
- Semmit – mosolygott. – Mindegy volt, hogy most köszönök-e el, vagy holnap reggel. Közte úgyis csak aludnék – nevetett.
- Igaz – mosolyogtam. – És… akkor… nálam fogsz aludni? – kérdeztem kicsit félénken. Elmondani nem tudnám mikor aludt utoljára férfi az ágyamban.
- Inkább te nálam – kacsintott.
- Svájcba megyünk? – dermedtem le.
- Nem – nevetett fel. – Csak ide – parkolt le. Kipattant a kocsiból és udvariasan engem is kisegített.
- Merre? – nézelődtem.
- Arra – mutatott a hátam mögé. Megfordultam és azt hittem szívrohamot kapok.