Forma1, szerelem, száguldás: augusztus 2011

Nos, itt vagyok. Meghoztam. Remélem tetszeni fog nektek és azt is remélem, hogy az ilyen részek is tetszenek Sebastiannal kapcsolatban. Kép ehhez a részhez most nincs, ne haragudjatok, de nem volt olyan, amihez tudtam volna csatolni. Több kommentárt nem is fűznék a részhez, azonban még lenne hozzátok egy kérdésem. A napokban írtam másik kedvenc pilótámról, Jenson Buttonról egy novellát. Arra lennék kíváncsi, hogy az érdekelne-e titeket. Amennyiben legalább öt igen választ kapok, felteszem azt is ide! Úgyhogy várom a válaszokat!
Most pedig, nincs is más hátra, mint, hogy jó olvasást kívánjak! :)

Jó ideig keresgettünk és várakoztunk, mire sikerült megtalálnunk Sebastiant. Már mindkét dobogóssal készítettem interjút, egyedül ő hiányzott.
Nekünk háttal a Red Bull istálló felé tartott.
- Sebastian! – szólítottam meg. Hirtelen fordult hátra, megtorpantam.
- Óh, sziasztok – elmosolyodott, de nem azzal a jól megszokott vigyorával. Ez túl mű volt..
- Én csak.. feltehetnék néhány kérdést? – motyogtam.
- Természetesen – bólintott.
Összeszedtem a gondolataimat és előrukkoltam a három legfontosabb kérdéssel. Mit szól a versenyhez, a második helyéhez és mit gondol arról, hogy idén először az ő hibája volt, hogy nem állhatott a dobogó legfelső fokán. Utáltam az utolsó kérdésemet, főleg így feltenni, de biztos voltam benne, hogy a nézők többsége erre kíváncsi és én megakartam nekik felelni.
Elég szűkszavúan nyilatkozott, látszott, hogy elég szomorú, amiért meglehetett volna az első hely is. Azt viszont elmondta, hogy kiautózhatott volna nagyobb előnyt is, de nem számított Jensonra.
- Köszönöm – motyogtam, miután Laci leállította a kamerát.
- Szívesen – küldött egy halvány mosolyt, majd folytatja útját az istálló felé. Mi az ellenkező irányba indultunk. Megkerestük Kait, hogy elbúcsúzzunk. Nem tudhatom, hogy Valenciából is én fogok-e tudósítani.
A búcsúzkodás egy nagy beszélgetéssé alakult a szinte már teljesen kiürült paddockban. Végül sikerült elszakadnunk egymástól, összeszedtük a holminkat és a kocsihoz igyekeztünk.
- A francba! – hallottam Laci hangját a csomagtartóból kiszűrődni.
- Mi a baj? – álltam meg mellette.
- Bent hagytam a dzsekimet – motyogta.
- A paddockban? – intettem az említett helység irányába.
- Igen, azt hiszem - bólintott.
- Visszamegyek érte – ajánlottam fel.
- Nem kell, hagyd csak! - ellenkezett.
- De én szívesen beszaladok érte… - magyaráztam neki. – Addig legalább be tudsz pakolni - .
- Rendben – sóhajtott fel. – De ezért még tartozom! – kiáltott utánam, amint visszaindultam.
A paddock kihalt volt. Az asztalok között köröztem, sehol sem láttam Laci kabátját. Még a földre is lehajoltam, hátha lecsúszott valahova, ám semmi jele. Felegyenesedtem, ami nem volt túl jó ötlet. Sikerült lefejelnem Sebastiant.
- Áúúú! – kaptam a fejemhez.
- Áhh, de kemény a kobakod! – simogatta meg az állát.
- Sajnálom, tudod, ha nem tőlem öt centiméterre állnál meg, akkor nem kéne szembesülnöd a keménységével – mosolyogtam rá.
- Nem kellett volna lefeküdnöd a földre és akkor nem álltam volna meg itt! – vigyorgott, de ez még mindig nem teljesen volt önmaga. Hiányzott a szeme ragyogása. Az tette olyan elbűvölővé, na persze így is elképesztően helyes, de azért az, az igazi Sebastian.
- Laci dzsekijét keresem.. – magyaráztam.
- Azt? – mutatott a paddock egyik sarkában álló fogasra, amin ott lógott drága kollégám hőn szeretett kabátja.
- Öhm… igen – arcomba özönlött a vér, színe élénkebbé vált. – Köszi - .
- Igazán nincs mit – vigyorgott. Elindult az öltözője felé, valami furcsa késztetés fogott el. Lekaptam a dzsekit a fogasról és Sebastian után mentem.
- Hogy vagy? – lassítottam le mellette.
- Jól. Miért? –pillantott felém értetlenül.
- Tudod te! – noszogattam, hogy magától vallja be. Semmi reakció.. – A verseny… biztos nem volt könnyű…
- Nem olyan rossz, mint a sok kritika, amit most kapok – vont vállat.
- Miért kapsz kritikát? – néztem rá értetlenül. – Azért, mert egyszer hibáztál? – bólintott egy aprót. – De.. de ez hülyeség! Mindenki hibázik, ezért vagyunk emberek!
- Ezt magyarázd meg másoknak is, légy szíves! – halványan elmosolyodott. – Nekik csak az a fontos, hogy legyen miért belém kötni – magyarázta.
- Hát persze… kiakarnak kezdeni, hátha attól magadba fordulsz és rosszabb leszel… - motyogtam. – Ez undorító!
- Hát az…- húzta el a száját.
- Azért remélem, nem veszed őket komolyan – mosolyogtam rá.
- Próbálom.. – mosolygott.
- Menni fog, csak bízz magadban! – mosolyogtam tovább, majd megcsörrent a mobilom a zsebemben.
Laci csörgött, gondolom arra kíváncsi, merre járok.
- Laci az – mondtam ki hangosan, hogy Sebastian is hallja. Mindezidáig kíváncsian támaszkodott a falnak. – Mennem kell!- mondtam ki a nyilvánvalót.
- Ahogy nekem is – motyogta. – Akkor.. gondolom, még találkozunk – mosolygott.
- Ühhüm – bólintottam, bár korán sem voltam ebben olyan biztos. – Hát akkor… szia - .
- Szia – mosolyodott el még egyszer, utoljára, majd útjaink elváltak.

Pár órával később a repülőn ismét előtört a szorongásom. Nem a repüléstől féltem, és attól sem tartottam, hogy lezuhanunk. A szorongásom oka, sokkal inkább a jövőm volt. Ez a két alkalom bőven elég volt ahhoz, hogy rájöjjek imádom ezt csinálni. Nem csak az utazgatás, a gyönyörű helyek és a kedves emberek nőttek a szívemhez, hanem ez az egész életstílus. Tetszik, hogy arról tudósíthatók, ahogy mások azt teszik amit mindennél jobban szeretnek. Azt hiszem, életem végéig képes lennék eljárni futamokra és onnan tudósítani. De sajnos ez nem lehetséges…

A repülő egy Istentelen hosszúságúnak tűnő út után végül landolt a Ferihegyi repülőtéren. A terminálnál elváltak útjaink. Az épület előtt sétáltam egy kicsit, míg végül sikerült találnom egy taxit. Hazavitettem magam és bár még csak koradélután volt, befeküdtem az ágyamba egy kis pihenésre.
- Alszol ? – úgy fél órája pihenhettem, mikor meghallottam Laura hangját az ajtó felől.
- Csak pihenek – nyitottam ki szemeimet.
- Milyen volt? – huppant le az ágyam szélére. Felsóhajtottam, felültem az ágyamba és elmeséltem mindent. Szinte egész délután és este beszélgettünk, Laura minden apró részletre kíváncsi volt. Még a fényképeknél is elvárta, hogy egyesével kommentáljam mindegyiket, akár egy kisgyerek..
Jól esett pár órára fellélegezni, azonban a szorongásom estére visszatért. Holnap le kell adnunk a riportokat, ezúttal még idegesebb voltam, mint a múltkor.
Szerencsére voltam annyira fáradt, hogy nem foglalkozva az idő eltolódás utóhatásaival, este hamar elaludjak.
A kedd reggel azt hiszem életem eddigi egyik legrosszabb reggelének tekinthető. Úgy ébredtem, hogy a gyomrom egy mogyoró nagyságával viaskodott, az idegesség miatt, pedig hányingerem is volt. Kisebb- nagyobb sikerekkel összeszedtem magam, de a reggelit kihagytam. Nem csúszott le egy falat se a torkomon.
Előkerestem a kocsim kulcsait, ezúttal én akartam vezetni a stúdióig.
Általában a vezetés jó gyógymód a stressz oldására, ilyenkor kiszellőztethetem a fejem, most még sem éreztem hatását. Idegesen doboltam a kormányon, mikor egy piros lámpa megakadályozta a továbbhaladásom és mérgesen szitkozódtam, mikor egy őrült bevágott elém a következő útszakaszon.
Mire a stúdióhoz értem a torkom kiszáradt, hányinger és ájulás kerülgetett. Még sosem éreztem magam olyan idegesnek, mint mikor beléptem az épületbe. Laci az aulában várt rám, látszólag cseppet sem tűnt idegesnek. Persze, neki könnyű is… ő biztosan marad az állásába.
Az irodában már csak ránk vártak. Az anyagot már előre elküldtük még Kanadából, így már csak az ítéletre vártunk.
- Nos – köszörülte meg torkát a főnököm. – Ahogy a múltkor, most is remekül végeztétek a feladatotokat. Nagyon szép munka srácok! – bólintott elismerően. – Ami azonban a Valenciai futamot illeti.. Flóra, minden bizonnyal csalódás lesz, hogy ezt mondom, de.. – egy pillanatra elhallgatott. Nem kellett semmit mondani, hisz a választ már így is tudtam. – azt már Zoli fogja közvetíteni - .
- Értem – bólintottam.
- Remélem megérted! – nézett rám együtt érzően.
- Természetesen, hiszen előre így egyeztünk meg – magyaráztam.
- Igen.. nos természetesen a régi állásod még megvan, úgyhogy nagyon szívesen várjuk a további interjúidat – bólintott, majd felállt az asztaltól, jelezvén, hogy a megbeszélésnek ezzel vége.
- Jó volt együtt dolgozni! – ölelt meg az ajtón kilépve Laci – Örülök, hogy megismerhettelek – mosolygott.
- Én is örülök – viszonoztam az ölelést és a mosolyt, majd visszasétáltam a kocsimhoz. Tudtam, hogy ez lesz, hiszen előre szóltak, hogy én csak beugró vagyok, mégis csalódtam kicsit. A szívemhez nőtt ez a feladat és meglehetősen rossz tudni, hogy többé nem végezhetem én. Hiányozni fog a száguldó cirkusz és a körülöttük lévő felhajtás.
Kicsit elszontyolodva hajtottam hazáig. Természetesen szerettem a régi állásomat, de mégis olyan jó érzés volt, legalább egy kis időre többnek éreznem magam annál, aki valójában voltam.

2011. augusztus 28., vasárnap

9. rész: Kanada után vissza a régi kerékvágásba...

2011. augusztus 27., szombat

Díj