21. rész: Váratlan látogató

Szerda reggel Lauval kiegészülve indultam vissza Bonnba. Magunkkal vittük a múltkor itt hagyott holmimat és egy pár hétre elegendő ruhát Laurának. Míg szünet van a forma1-ben, addig Lau nálunk vendégeskedik. Megpróbálja megismerni a német nyelvet és a népet. Dáviddal még régebbről ismerik egymást, így ezzel sem lesz gond. Valamiért, azonban mégis hiányérzetem van…


Másfél hét… Nagyjából ennyi idő telt el a Magyar Nagydíj hétvégéje óta, tehát körülbelül a nyári szünet felénél járunk. Laurával már bejártuk az egész várost a napokban. Megmutattam neki Kölnt is, mikor be kellet mennem a stúdióba, azonban ma kicsit hűvösebb az idő, mint eddig. Úgy döntöttünk inkább kényeztetjük drága unokabátyám gyomrát, meg persze a mieinket is, így neki álltunk a világ (véleményem szerint) legfinomabb süteményének elkészítéséhez.
Hólabdát készítettünk, nagymamám receptje alapján.
Bár elég időigényes, de nagyon finom sütemény.
Persze nem bírtuk ki hülyülés nélkül, főleg Dávid szórakozott, mikor egyszer-egyszer betévedt a konyhába, hogy leellenőrizzen minket. Mire az első adaggal elkészültünk mindenhol liszttel és kókusszal voltunk borítva. 
Lau elkezdett megmosakodni, én viszont tudtam, hogy fölösleges, hiszen még hátra van még egy adag. Éppen a tésztájával bajlódtam, mikor megszólalt a csengő.
- Megtennéd, hogy kinyitod? – pillantottam barátnőmre.
- Aham – bólintott. – engem itt úgy sem ismernek – rötyögött, jelezvén, a haja még mindig kókusszal van tele.
Kinyitotta az ajtót, majd percekig néma csöndet hallottam.
- Lau, ki az? – pillantottam ki a konyha ajtaján. Barátnőm ledermedve állt az ajtónál. Felém pillantott, majd intett egy aprót. Lekaptam a konyharuhát a pultról és miközben megtöröltem a kezem és én is az ajtóhoz ballagtam. Mondanom sem kell, földbe gyökerezett a lábam, amint találkozott a pillantásom azzal a gyönyörű szempárral.
- Ööö… - motyogtam. – Hello…
- Szia – motyogta, láthatóan zavartan.
- Hogy kerülsz ide? – tértem vissza a jelenbe és szedtem össze a gondolataimat. Honnan tudja hol lakom? És egyáltalán mit keres itt? Nem nyaralnia kellenie? Valamelyik tengerparton süttetnie a hasát…?
- Hát ez egy hosszú történet… - motyogta.
- Van időnk – tártam ki az ajtót, hogy beljebb léphessen.
- Nem akarok zavarni – pillantott Laurára.
- Nem zavarsz – mosolyodtam el. – Sütit sütünk. Van egy hadseregnek való adag – nevettem. – Segíthetsz elpusztítani – kacsintottam egy aprót. Nem tudom honnan lett hirtelen ennyi bátorságom, de büszke voltam magamra, amiért tudtam a jelenlétében összefüggően beszélni.
- De csak, ha tényleg nem zavarok… - motyogta, miközben beljebb lépett.
– Tényleg nem, de arra megkérhetnélek, hogy angolul folytassuk? Tudod, Laura nem igazán tud németül… - magyaráztam, míg levette a cipőjét.
- Persze – bólintott.
- Egyébként ő itt a legjobb barátnőm Laura Szekér. Laura, ő itt Sebastian – mutattam be őket egymásnak.
- Áhh, a lány, aki nevetett a kocsinál… - mosolygott rá Seb. – Tényleg, mi volt olyan vicces?
- Semmi! – vágta rá azonnal barátnőm. Felnevettem, ami még nagyobb kíváncsiságot keltett Sebastianban.
- Na, légy szíves… kíváncsi vagyok! – meresztett ránk kiskutyaszemeket.
- Ha elmondod, hogy kerülsz ide és miért, akkor elmesélem – mosolyodtam el.
- Rendben – sóhajtott. – Én… szóval, hallottam, amivel a fotósok illettek Magyarországon és… láttam, hogy kicsit kiakadtál, ami persze érthető, de… aggódtam… - magyarázta.
- Jól vagyok – vontam vállat. – Tényleg felhúztam magam, de már nem érdekel. Nem ismer, és nem tud rólam semmit. Így én is tudnék ítélkezni… - magyaráztam miközben elővettem négy kistányért.
- Úgy emlékszem már mondtam, de tetszenek a meglátásaid – mosolygott.
- Mintha már említetted volna… - mosolyogtam, majd elé toltam a tálcát, hogy süteményt is vehessen. A második adagot félretettem, majd később folytatjuk. Jelenleg fontosabb az, hogy Sebastian itt van. A mi házunkban!
- Hmm. Nagyon finom - motyogta két falat között. Semmi kétség, édes szájú. Úgy falta a süteményt, mint egy hat éves kisfiú, aki attól tart, neki nem marad.
- Hé- hé- hé!! – jelent meg unokabátyám. – Ez meg mi? Ti esztek, nekem meg nem szóltok? – látszólag nem zavartatta magát, hogy egy világbajnok ül a konyhánkban. – Szia – nyújtott neki kezet.
- Sebastian Vettel – üdvözölte a német.
- Dávid Kovács – mutatkozott be. Seb furcsán mérte végig, majd rám pillantott.
- Az unokatestvérem – tettem hozzá.
- És a ház tulajdonosa – tette hozzá morcosan. – Remélem, tudod, hogy ezt neked kell eltakarítanod! –mutatott körbe a konyhán, ami kókuszban úszott.
- Te ugyanúgy közrejátszottál abba, hogy a kókuszreszelék a padlón kössön ki, mint én vagy Laura! – korholtam le.
- De ti lányok vagytok, ezért ti takarítotok! – kacsintott ránk, majd visszavonult a szobájába.
- Köszi, én is szeretlek! – kiabáltam utána. Lau felállt mellőlem, majd unokabátyám után indult.
- Ne haragudjatok, de már kezdek belezavarodni a nyelvváltásokba… - rázta a fejét. Valamilyen szinten megértettem, ugyanakkor szerettem volna, ha jobban megismeri Sebastiant. – És nincs kedvem takarítani se – kacsintott barátnőm, majd magunkra hagyott minket.
- Ne haragudj, nem akartalak megzavarni titeket! – kezdett el felállni Seb.
- Hé-hé! Ülj csak vissza! – szóltam rá. – Nem zavartál meg semmit, Laura itt tölti a nyarat és már tanulgat németül, de még nem ért meg komolyabb beszélgetéseket, Dávid viszont nem igazán tud angolul. Te meg ugye magyarul nem.. – magyaráztam.
- Értem – mosolygott. – Szóval te vagy az összeköttetés – nevetett.
- Valami olyasmi – mosolyogtam. Percekig csak néztük egymást, végül én törtem meg a csendet, amint eszembe jutott egy kérdés. – Honnan tudtad, hol lakom? Úgy emlékszem nem mondtam pontos lakcímet, csak annyit, hogy Bonn – gondoltam vissza arra az ominózus estére, mikor sikerült túlzásba vinnem az alkoholmennyiséget.
- Van jó oldala is annak, ha az embert felismerik az utcán – rántotta meg a vállát mosolyogva.
- Szóval lenyomoztál? – fontam karba kezeimet a mellkasom előtt.
- Valami olyasmi… - motyogta az asztalt fixírozva. Felpillantott, hogy mit reagálok, amint látta, hogy mosolygok, az ő arcára is mosoly csúszott.
- Mindezt csak azért, hogy megtudd, hogy vagyok? – álltam fel, hogy a tányérokat a mosogatóba helyezzem. Elvettem a seprűt a faltól és elkezdtem összeseperni a kókuszreszeléket, miközben válaszára vártam.
- Várj, segítek! – letérdelt, hogy megtartsa nekem a lapátot, amint az összes kókuszreszeléket eltűntettük a földről, felegyenesedett előttem, én pedig kíváncsian vártam a válaszát. - Nem csak ezért – sóhajtott. – Én öhm.. arra gondoltam, hogy… - kezdett bele. Mintha össze kellett volna szednie minden bátorságát, úgy folytatta… - Nincs kedved valamikor velem vacsorázni?
- Va- vacsora? Úgy érted kettesben? – nyeltem nagyot. Ez most komoly? Nem álmodom? Tényleg randevúra hívott?? Félt a reakciómtól, nem mert válaszolni, csak bólintott egy apró igent. – Persze – böktem ki végre. – Nagyon szívesen – mosolyogtam.
- Remek – mosolyodott el ő is. – És öhm.. melyik este lenne neked jó?
- Bármelyik – mosolyogtam. – Te mikor érsz rá?
- Az elkövetkezendő pár nap az, ami igazából jó lenne, mert csak addig vagyok Németországban – magyarázta.
- Németországban? – pillantottam rá értetlenül. – Tényleg, te Svájcban élsz…- jutott eszembe egy cikk, melyet még az interneten olvastam.
- Igen - bólogatott. – Most Heppenheimban vagyok a szüleimnél pár napot – mosolygott kisfiúsan. Sokat jelentett neki a családja, ez egyértelműen látszott.
- És nem haragszanak, amiért eljöttél? Heppenheim még sem öt percre van… - ültem vissza az egyik székre, ő pedig leült mellém.
- Nem – mosolygott. – Örülnek, ha otthon vagyok, persze. De tudják, hogy nincs sok szünetünk a futamok miatt és szeretnék, ha a lehető legjobban használnám ki ezt a pár hetet – az asztalon rajzolt apró köröket a mutatóujjával, miközben magyarázott. Végül a mondat végén felnézett, egyenesen a szemembe.
- Mit szólnál a holnap estéhez? – tértem vissza az eredeti kérdéshez.
- Tökéletes – mosolygott. Viszonoztam a mosolyát, majd elgondolkodtam. Vajon milyen étterembe akar vinni? Mégsem engedhetem, hogy elvigyen valami drága helyre, amit én nem engedhetnék meg magamnak!
- Milyen helyre gondoltál? – pillantottam felé kíváncsian.
- Tudok egy nagyon jó kis éttermet Kölnben. Nem drága, de nagyon hangulatos és isteni tésztájuk van! – nevetett. Jót mosolyogtam, tudhatta mire értettem az előbbi kérdésem, hiszen megkaptam a választ. Nem drága.
- Jól hangzik – mosolyogtam rá.
Pár pillanatig csak mosolyogtunk egymásra. A csendet telefonja csörgése törte meg. A kijelzőre pillantott, majd megnyomta a piros gombot.
- Ne haragudj, de azt hiszem ideje mennem – állt fel az asztaltól. – Köszönöm a süteményt, nagyon finom volt – mosolygott.
- Csomagoljak egy keveset? – intettem a sütemény felé.
- Nem- nem. Tommi megöl, ha megtudja, hogy mennyi kalóriát vittem be ma a szervezetembe – nevetett. – Azt hiszem ez plusz egy óra szenvedést jelent a konditeremben -.
- Annyit azért nem – csóváltam a fejem. – Elég, ha egy körrel többet futsz és már le is dolgoztad a nagy részét – mosolyogtam.
- Jó nagy kör lesz az… - motyogta, mire kuncogni kezdtem. Hihetetlenül aranyos volt. Felhúzta a cipőjét, majd megálltunk az ajtóban. – Hétre érted jövök, oké?
- Tökéletes – mosolyogtam.
- Akkor öhm… holnap! – lépett egyet hátrébb.
- Holnap! – mosolyogtam, majd megfordult és a kocsijához sietett. Amint bezártam az ajtót, Laura kirobogott Dávid szobájából.
- Mindent tudni akarok! – támadott le izgatottan. – Miért volt itt? Mit mondott?
Leültem a kanapéra és őt is magammal húztam, majd szépen elmeséltem neki mindent.