10.rész: Vár Németország!

Itt vagyok! :)
Nos mivel a novella nem kapott elég szavazatot, ezért ismét Sebi és Flóra jön! Pontosabban csak Flóra, mert ebben a részben nem szerepel Sebastian.Remélem ebben nem várt fordulatot találtok! :) Nem is fűznék hozzá semmit, jó olvasást!

Ui.: Dávidról képet jobb oldalt a többieknél találtok! :)


Otthon nem várt dolog fogadott. Kai megkeresett a legnagyobb közösségi portálon és ismerősnek jelölt… Ez még nem is ért olyan váratlanul, ám mikor üzenetem érkezett tőle, felettébb meglepődtem. Nagyon aranyos volt, megérdeklődte mi volt a gyűlésen. Rossz érzés volt leírnom neki, úgy éreztem ezzel túl valóssá válik, én pedig még egy kicsit álmodozni akartam. Legalább a következő riportomig.
Kainak is feltűnhetett a szomorúságom, próbált vígasztal, de nem sok sikerrel. Azt azonban, amit ezek után talált ki, én magam sem gondoltam volna…
Alig egy hét múlva nem szokványos választ kaptam az üzenetemre. Egy stúdió fényképeit linkelte be nekem. Gyönyörű nagy stúdió volt, a miénk elbújhatott mellette…
Mikor megkérdeztem ez mi és miért mutatta, válaszától, majdhogynem lefordultam a székről.
’’ Ez az új munkahelyed. Szereztem neked egy téged megillető állást! Te leszel a társam! ’’
Azt gondoltam viccel, de tényleg komolyan gondolta… A nyelvtudásom megvolt, már csak arra volt szükség, hogy Németországba költözzek.
Három napon át morfondíroztam, mi tévő legyek. Kikérdeztem Laura véleményét is, aki azt mondta, hülye vagyok, ha nem fogadom el. Mégsem éreztem tökéletesen helyes döntésnek elfogadni. A költözés, az új közeg… túl macerás lenne, ráadásul itt Laurának és a szüleimnek is szüksége van rám.
Apropó a szüleim… az egyik nap Pestre utaztak, édesapámat kontrollvizsgálatra kellett vinni. Elkísértem őket, hogy minden rendben menjen.. amint megkaptuk a vizsgálat eredményeit, miszerint a betegség nem javult, de nem is rosszabbodott, úgy éreztem ideje felhoznom a témát.
- Anya, apa ?! Mondani szeretnék valamit – álltam fel a padról, amin idáig ültünk.
- Jesszusom Flóra! – kapott a szájához rémülten anyám. – Csak nincs valami baj?
- Nem anyu… nincsen… - motyogtam. – Én… öhm… felajánlottak egy állást Németországban – böktem ki végre.
- Micsoda? – anyám még mindig lefagyva ült, ám az ijedtség helyét meglepettség vette át. Édesapám ehelyett egyből faggatni kezdett.
- Milyen állást? – érdeklődött.
- Amikor a forma1ről tudósítottam összeismerkedtem egy német kollégámmal. Ő a német RTL riportere. Amikor megtudta, hogy visszafokoztak megmutatta a riportmunkámat a főnökének, aki felajánlotta, hogy dolgozzak Kai-val – még mindig tétován álltam, apám arcán egy perc alatt a létező összes érzés felfedezhető volt, leginkább mégis a féltés, a büszkeség, az aggódás és az ésszerűség dominált.
- Szeretnél menni? – tette fel a kérdést, amire a választ még én sem tudom pontosan.
- Persze, de.. félek itt hagyni mindent… Mi van, ha feladom az eddigi életemet és nem fog beválni az a munka? – zúdítottam rájuk aggodalmaimat.
- Akkor hazajössz! – jelentette ki apám. – Flóra, ez hatalmas lehetőség! A Forma 1 az egész világon elismert, én bármit megadtam volna anno, hogy erről tudósíthassak – bevallom édesapám szavai megadták a végsőlökést. Mire hazaértem, már biztosan tudtam: Vár Németország!

Egy hétig intézkedtem, míg indulásra készen álltam. A két legnehezebb dolog a szálláskeresés és a felmondásom volt.
Mivel az RTL székháza Kölnben van így mindenképp a városba és környékén kellett keresgélnem. Bár nem voltam teljesen tisztában milyen városok környékezik, mikor megpillantottam Bonn-t a térképen, eszement ötletem támadt. Az én drága unokabátyám még gimnázium után költözött Bonnba, mikor beleszeretett egy cserediákba. Bár a szerelem évekkel ezelőtt elmúlt, annyira megszerette a várost, hogy úgy döntött ott marad. Előkerestem a telefonszámát és tárcsázni kezdtem. Amint elmeséltem az egész kis történetem, ezer örömmel beleegyezett, hogy új lakótársként szolgáljak, feltéve, ha beszállok a rezsibe és kiveszem a részem a házimunkából. Mivel ezt természetesnek vettem, örömmel nyugtáztam, hogy megtaláltam a szállásomat.
A felmondásom nagyobb falatnak bizonyult… ideges voltam, mégis felszabadult, mikor a főnök elé álltam a híremmel. Sajnálatát fejezte ki, hogy távozok közülük, mondván nagyon jó munkaerőnek bizonyultam. Még azt is megígértette velem, hogy ha nem válik be Németország, visszatérek hozzájuk. Na persze.. kíváncsi lennék visszafogadnának-e még…

Utolsó Magyarországi napomon elbúcsúztam számomra minden fontos embertől és helyszíntől. Még a régi iskolámtól is elbúcsúztam.. Azt hiszem az ember akkor jön rá, mennyi számára fontos dolog van az életben, mikor éppen készül megválni tőlük, legalábbis egy részüktől…
Laura még az este segített bepakolni az utolsó ruhadarabjaimat, míg én megbeszéltem Kai-val, hogy holnapután jelentkezek le a stúdióban.
Hosszú út állt előttem így időben lefeküdtem aludni. Ezúttal Laura mellett aludtam, mint tizenéves korunkban mikor egy-egy hétvégén a szüleink beleegyeztek, hogy pizsibulit tartsunk.
Ő fog hiányozni, talán a legjobban, meg persze a szüleim. Szívesen magammal vinném, de előbb be kell fejeznie az egyetemet. Abban azonban megegyeztünk, hogy augusztusban, amikor a forma 1-ben is nyári szünet van, meglátogat.
Kora reggel a ház előtt vettünk könnyes búcsút egymástól. Amióta csak ismerem, sosem töltöttünk külön annyi időt egymástól, mint amennyi most előttünk áll.
- Hiányozni fogsz! – törölgettem könnyeimet.
- Te is nekem! – szorított magához még utoljára. – Hívj, ha odaértél!
- Rendben – bólintottam, majd nyomtam egy puszit barátnőm arcára és beszálltam a kocsiba.
Szinte azonnal zenét kapcsoltam, szokásommá vált, hogy ahol csak tudok zenét hallgatok, ám ezúttal figyelemelterelésként is jól szolgált.
Ausztria határához közeledve a CD lejárt így rádióra váltottam, két szám között nagy meglepetésemre egy ismerős hang szólalt meg. Szívemet átjárta a melegség és a boldogság. Sebastian hangja szebbé tette az egész napomat, és a tudat, hogy a német nagydíjon újraláthatom levakarhatatlan mosolyt csalt az arcomra.
Pár óra autókázás és néhány kisebb megállás után végre elértem Bonn határát. Egy gyors telefonbeszélgetés után, azt is megtudtam pontosan merre kell mennem. Persze használhattam volna GPS-t, de jobban bízok a térképekben és az emberek elmondásában.
Bonn fele annyira sem kicsi, mint gondoltam, legalábbis az autókázásból úgy tűnt. Alig vártam, hogy végre elérjem a megfelelő utcát.
Az utca közepén végre megpillantottam azt a halványsárga házat, amiért ilyen sokat autókáztam.
Dávid, amint leállt a motor, megjelent az ajtóban.
Egy odarohanós, nagyöleléses köszöntést terveztem, mint ahogy az a filmekben lenni szokott, de annyira elzsibbadt minden testrészem, hogy alig bírtam kiszállni a kocsiból.
- Szia – lépkedtem közelebb Dávidhoz.
- Szia – nyomott két puszit az arcomra. – Örülök, hogy végre ideértél! – mosolygott.
- Hát annak én is – mosolyogtam vissza.
- Sokat változtál mióta nem találkoztunk! – terelgetett be a lakásba. – Olyan… olyan… más lettél… - motyogott.
- Milyen ’olyan más’? – néztem rá értetlenül.
- Hát… most már kezdesz hasonlítani egy nőhöz… - rötyögött.
- Hiányoztak a beszólásaid.. – veregettem hátba, majd mosolyogva megelőztem és elkezdtem felfedezni a helységeket.
- Melyik lesz az én szobám? – pillantottam rá miután körbenéztem a nappaliban, a konyhában és a fürdőszobában is.
- Az ott – mutatott a legtávolabbi ajtóra. Az ajtó felé indultam, majd lassan benyitottam. A szoba sokkal jobb volt, mint vártam. Látszott, hogy Dávid alig használta. Az egész csak arra várt, hogy végre belakják.


Dávid segített behordani a cuccaimat, amikből nem volt kevés, bár még így is van, amit majd Laura hoz utánam egy hónap múlva.
- Mondd, azért nem hoztad el az egész lakást, ugye? – méregette a dobozokat.
- Nem, ne aggódj, otthon is maradt valamennyi – kuncogtam. Nem sok kedvem volt máris kipakolni, így csak a legfontosabb dobozokat pakoltam széjjel, míg Dávid főzött egy kis makarónit. Meglepően finomra sikerült, bár ez talán csak Dávid szakácstudását ismerve volt meglepő, mivel elég nehéz elrontani…
Este egy gyors zuhanyzást követően még Dávid bejött a szobámba, hogy beszélgessünk.
Jó érzés volt elmesélni neki, mik történtek az elmúlt években és szintén jó volt őt végig hallgatni. Apu állapotáról is érdeklődött, bár nem szerettem erről beszélni, mégis jól esett, hogy megérdeklődte.
Amint magamra hagyott elaludtam, az utazás kimerített és másnap szerettem volna jó benyomást kelteni.