25. rész: Együtt

Hátra dőltünk, hogy folytassuk a filmet. Néha egymásra mosolyogtunk, de újabb csók nem történt.
Eszembe jutott, amit tegnap Dávidék mondtak: „Talán csak nem akarja elsietni”. Tényleg erről lenne szó?
Az agyam csak úgy kattogott, egy szóra nem emlékszek a film második feléből. Csak akkor eszméltem fel, mikor felkapcsolták a lámpákat.
- Nos, tetszett? – mosolygott rám.
- Igen – bólogattam. Egy mosollyal válaszolt. – És most? – álltam meg a mozi előtt. Cseppet se volt kedvem hazamenni.
- Nincs kedved sétálni? – ajánlotta.
- De – mosolyogtam rá.
Ismételten a fejébe húzta a kapucnit, majd felvett egy napszemüveget.
- Ha bárki kérdezi, mostantól a nevem Jürgen – nevetett, miközben összekulcsolta kezét az enyémmel.
- Jürgen? – nevettem fel.
- Igen, ez az álcám része – bólintott mosolyogva.
- Nos, kedves Jürgen, csak úgy szólnék, hogy kapucniban és napszemüvegben mászkálsz, mikor sötétedik, feltűnőbb, mintha meg se próbálnád magad álcázni – magyaráztam.
- Tényleg? – kérdezte meglepetten.
- Eléggé – bólogattam helyeslően.
- Nem baj – vágta rá. Muszáj volt felnevetnem.
Céltudatosan sétáltunk, az egyetlen probléma az volt, hogy én nem tudtam, mi a cél.
- Hova megyünk? – elengedtem a kezét, hogy kisimítsak egy tincset a hajamból.
- Csak mutatok egy helyet – mosolygott. Visszaengedtem a kezem magam mellé, újra megfogta.
Egy parkhoz sétáltunk, gyönyörű volt a táj. Leültünk az egyik padra, egymással szembe.
- Kérsz egy fagyit? – mutatott a fagylaltozó felé.
- Te fizeted? – fontam karba kezeimet.
- Igen – bólintott határozottan.
- Akkor nem – ráztam a fejem.
- Flóra – kérlelt.
- Seb, vagyis… Jürgen – felnevetett. – Már így is annyi mindent tettél értem – simogattam az arcát.
- Ez csak egy fagyi – tárta szét karjait.
- Aminek ára van – bólintottam. Felsóhajtott.
- Makacs egy nőszemély vagy te – kuncogott.
- Majd hozzá szoksz – nevettem fel én is. Összemosolyogtunk, majd a tájat kezdtem fürkészni. – Szép itt – állapítottam meg.
- Igen – bólintott. – És csendes – mosolygott. Közelebb ült hozzám, mire én önkéntelenül is hozzábújtam. Boldogan karolta át a vállam. - Flóra? – elhalkulva ejtette ki nevemet.
- Igen? – pillantottam rá ölelő karjai közül.
- Mit gondolsz, szerinted menne nekünk? – szívem ezerszer gyorsabban kezdet verni, mint ahogy az normális.
- Mármint micsoda? – nyögtem a teljesen értelmetlen kérdést.
- Hát… együtt… - motyogta.
- Szeretnéd? – kérdeztem félve. Helyeslően bólintott. – Még akkor is, ha riporter vagyok? És nem vagyok konyhatündér és néha hisztis vagyok és… - kezdtem sorolni rossz tulajdonságaimat.
- Akkor is – bólintott. Felragyogott a szemem. – Na és te? El tudnád viselni, hogy folyton utazom? Hogy meg kell interjúvolnod minden futam hétvégén? Na és hogy maximalista vagyok, és néha úgy viselkedek, mint egy nagy gyerek? – felkuncogtam.
- Én szeretem ezeket a tulajdonságaidat – mosolyodtam el. Közelebb hajolt, majd egy újabb lágy csókot lehelt ajkamra. Ezúttal sokkal hosszabban csókolóztunk, mint a moziban. Minden apró percet ki akartunk élvezni, felfedezve egymás apró rezdüléseit, mozdulatait is.

- Seb – nyögtem, mikor végül elszakadtunk egymástól, hogy egy kis levegőhöz jussunk.
- Hm? – állát a homlokomnak támasztotta.
- Mi lesz a sajtóval? – néztem rá rémülten.
- Kérdezte a sajtós lány… - kuncogott.
- Ez most komoly – csaptam vállon mosolyogva.
- Te mit gondolsz? – simogatta a hajamat.
- Szerintem titokban kellene tartanunk – vetettem fel. – Mindkettőnket megkímélnénk pár kellemetlen kérdéstől, és én egyébként is a kamera másik oldalát szeretem – mosolyogtam.
- És megpróbálnák ellenünk fordítani a szakmádat – elmélkedett. – Igen, szerintem is titokban kellene tartanunk – állapította meg. – De ez persze nem azt jelenti, hogy tíz méterre elkerüljük egymást minden futamhétvégén – puszilt meg.
- Remélem is – varázslatos ajkaira pillantottam, majd egy újabb csókot kezdeményeztem.

Még maradtunk egy kicsit a padon, majd pár csókkal később, sétáltunk még egy keveset az éjszakában. Alig tudtunk elszakadni egymástól. Sütött rólunk, hogy friss kapcsolatunk van, hiszen idővel az emberek meg tanulják türtőztetni magukat, legalább egy hangyányit.
- Lassan mennünk kellene – húztam el a számat.
- Nincs kedvem – fintorgott.
- Nekem sincs, de még haza kell vezetnem – emlékeztettem.
- Maradj nálunk! – ajánlotta. – A nővéreim szobája szabad, ott nyugodtan elaludhatsz – mosolygott
- Nagyon aranyos vagy, de ma inkább hazamennék – nyomtam apró puszit az arcára.
- De tényleg aludhatsz ott. Ne érts félre, nincs semmilyen hátsó szándékom – emelte fel kezeit megadóan. Muszáj volt felnevetnem.
- Ne aggódj, nem gondoltam semmi rosszra. Egyszerűen csak szeretnék otthon aludni – mosolyogtam rá. – Egyébként is, Laura megöl, ha nem számolok be neki még ma az eseményekről – nevettem fel. Megegyeztünk, a hozzánk legközelebb állók, akikben feltétel nélkül megbízunk, tudomást szerezhetnek a kapcsolatunkról, ha megígérik, semmi esetre se adják tovább.
- Nők – csóválta a fejét mosolyogva, majd kinyitotta előttem a kocsi ajtaját.
- Köszönöm – jutalmaztam egy puszival.
- Nincs mit hölgyem – biccentett, majd megvárta, míg beültem. Bezárta az ajtómat, és a másik oldalra sétált.