17. rész: Névnap

Ne haragudjatok! Tudom, hogy jócskán elkéstem, de mentségemre szóljon, nem volt word a számítógépemen, így nem tudtam megnyitni! :(
A gond helyreállt, és most végre itt vagyok! :) Remélem tetszeni fog!:)
Egyébként múlt héten belekezdtünk barátnőmmel egy közös történetben. Teljesen eltér a mostanitól, csak a forma 1 a kapcsolat és persze én. Előre figyelmeztetek mindenkit, csak az olvassa el a másikat is, aki szórakozni, akar, ott ugyanis sokkal inkább figyelünk a szórakoztatásra, mint sem az írói kreativitásomra!
A link tehát: www.redbullvsmclaren.blogspot.com :)
Most pedig jó olvasást mindenkinek!:)

Kai visszatért, látta, hogy kezdek ideges lenni, így utamra engedett, azzal a feltétellel, hogy a második szabadedzés előtt még együtt ebédelünk.
Lauráékkal a tribünökhöz vezető fél úton találkoztunk. Jó kedvűen nevetgéltek, kezükben pedig ott himbálóztak a szatyrok.
- Látom jól érzitek magatokat – mosolyogtam.
- Igen!- visongott barátnőm, majd megölelt. Nagyon régen láttam ennyire felszabadultnak, látszik, hogy régóta erre vágyott. – Bár jobban érezném magam, ha te is velünk ülnél, de azért nagyon király! – örvendezett.
- Dolgozom! Örüljetek, hogy Kai ilyen rendes, mert máskülönben simán mondhatná, hogy velük kell végig maradnom és nem kószálhatok semerre… - magyaráztam.
- Igen, nagyon rendes – bólintottak. Összenéztek és ismét megjelent az arcukon egy cinkos mosoly.
- Miben sántikáltok? – kérdeztem. Kezdtem egyre kíváncsibbá válni.
- Hát öhm… - néztek össze, majd mindketten felém nyújtották a tasakokat. – Boldog névnapot! – mosolyogtak.
Ledöbbentem. Teljesen testemben lemerevedtem. Ma van a névnapom! És nekem ez még csak eszembe se jutott.
- Kö… köszönöm… - hatódtam meg. Magamhoz rántottam barátnőimet és szorosan megöleltem őket.
- Nagyon szívesen – mosolyogtak.
- És most nézd meg! - türelmetlenkedett Lau. Zsófitól kaptam egy pólót, amit összeírt az összes számomra fontos ember, még a szüleim is, valamint egy ajándék mini mikrofont, amiről kiderült, hogy valójában szájfény. Laura adott egy fényképet kettőnkről, egy gyönyörű keretben, valamint egy répafarmert. Imádtam, amiért pontosan tudta milyet szeretek és hanyas a méretem.
Nem győztem nekik hálálkodni. Az együtt töltött háromnegyed órában szinte percenként pillantottam a tasakokra, nehogy bármit is elveszítsek.
Az idő hamar eltelt, nekem pedig mennem kellet, hogy még ehessek pár falatot a második szabadedzés előtt.
A paddock felé igyekezve összefutottam Sebastiannal, aki éppen a motorhome felé igyekezett.
- Szia – mosolygott.
- Szia – mosolyodtam el én is.
- Hogy érzed magad? –kuncogott.
- Jól. Sőt! Remekül – vigyorogtam büszkén. – És te?
- Megvagyok – biccentett mosolyogva. – Megkaptam a ruhákat. Nem kellett volna fáradnod a kimosásával…
- Én nem fáradtam, csak a mosógép.. – felnevetett ezen a béna beszólásomon. Imádni valóan nevetett. Életem végéig el tudtam volna nézni, de mennem kellett, ahogy neki is. – Nos.. még egyszer köszönöm a múlt hetit... – motyogtam.
- Ha még egyszer meg köszönöd én nem tudom mit csinálok veled… - fenyegetőzött mosolyogva.
- Jól van. Ígérem, többet nem fogom! – mosolyogtam. A szatyrokat egyik kezemből a másikba helyeztem, Seb észrevette a tétova mozdulatomat és a tasakokat kezdte fürkészni.
- Másnak is tartozol ruhákkal? – mosolygott.
- Nem, ezeket én kaptam – pirultam el.
- Titkos hódoló? – komorodott el egy pillanatra.
- Nem, dehogy. Barátnőim köszöntöttek meg… - magyaráztam.
- Megköszöntöttek? – kíváncsiskodott tovább.
- Igen, ma van a névnapom.. – motyogtam.
- Jajj! Ne haragudj, nem is tudtam. Boldog névnapot! – előrehajolt, mintha meg akarna ölelni, azonban körbepillantott és mindketten szembesültünk a ténnyel, ez nem jó ötlet.
- Köszönöm – mosolyogtam tovább. – Igazából… teljesen elfelejtettem, hogy ma van. Ha a lányok nem mondják eszembe se jut – meséltem.
- Pedig ez a nap rólad szó, használd ki! – kacsintott. Ebben a pillanatban nagy hőzöngés és hüledezés hallatszott az emberek felől.  Hamar megtudtuk, az egyik GP2-s versenyző szenvedett nagyon csúnya balesetet.
Rémülten pillantottam Sebastianra, aki elkomorodva figyelte az eseményeket.
- Azt hiszem mennem kell… - jutott eszembe, hogy erről valószínűleg le kell nyilatkoznunk.
- Nekem is – pillantott ismét felém.
- Vigyázz magadra! – kértem.
- Ez csak természetes – bólintott. - Te is vigyázz magadra! – mosolygott,majd elváltak útjaink.