18. rész: Utólag...

Kai és Anna próbáltak minél többet megtudni az esetről. Mire elértem őket kiderült, a fiú szerencsésen megúszta a balesetet. Az idegességem kicsit csillapodott, aggódtam a fiúért, de még jobban Sebastianért. Nagyon féltem, hogy vele is történhet valami hasonló baleset.
Az idegességem végig megvolt, az ebédemből is alig két falatot ettem.  Kai rosszallóan nézett rám, próbált belém tuszkolni még pár falatot, mondván, ha nem eszek nem fogom bírni és ájulás lesz a vége. Kezdtem úgy érezni, hogy felakar csapni nevelőapámnak.

Elindították az órát a második szabadedzéshez, a szívem a torkomban dobogott. Féltem, féltettem Sebastiant és a többi versenyzőt is. Pár évvel ezelőtt Felipe Massa sérült meg a Magyar Nagydíj alkalmával és bár elég súlyos volt, sikerült megmenteni, és most épen vezet az autójába. Nem lenne jó arról nyilatkozni, hogy még egy ember megsérült kishazámban.
Az eleje elég jól ment, az idő múlásával kezdtem megnyugodni. Egyetlen apróbb eset történt, Mark, Sebastian csapattársa kicsúszott és összetörte a kocsi elejét. Kicsit megrémültem, de azonnal mutatták, hogy semmi baja sincsen, így csökkent a testemben az idegesség okozta adrenalin. A második szabadedzés végül Lewis Hamilton, Fernando Alonso, Jenson Button, Mark Webber végeredménnyel zárult. Sebastian csapattársa után az ötödik helyen zárt.
Nem tudtam eldönteni, hogy a pályával, esetleg az autóval vannak problémái vagy egyszerűen csak nem fektet akkora hangsúlyt a szabadedzésekre?! Kai úgy kommentálta, hogy szerinte Sebastian csak ’ altatja ’ a népet, és majd holnap és holnap után mutatja meg, mit is tud valójában. Elgondolkodtam… igazából.. lehet valami abban, amit Kai mond…

Az edzések után minden versenyzőnél – főleg a legkiemelkedőbbeknél- hatalmas volt a tömeg. Kai Markhoz utasított, míg ő Sebastiant faggatta ki. Mivel egymástól alig pár méterre álltak, ismét szemügyre vehettem azt a formás popsit, ami úgy megfogott Németországban.
- Hol jársz? – bökött oldalba Anna, miközben Mark a következő kérdésemre várt.
- Bocsánat – pillantottam gyorsan az említettre. – Nagyon köszönöm, hogy válaszoltál, nincs több kérdésem – hebegtem és engedtem, hogy utat törjenek maguknak, a mögöttem álló riporterek.
- Mi bajod? – nézett rám aggódva Anna.
- Semmi – ráztam meg a fejemet. Hát ez… ilyen kellemetlen helyzetbe még nem kerültem.. főleg nem egy férfi hátsója miatt.
- Egészen biztos? Nem nézel ki túl jól! – méregetett.
- Jól vagyok – jelentettem ki határozottan.
- Akkor oké – mosolyodott el.
Megvártuk Kait, majd megengedte, hogy megkeressem Lauráékat. Megcsörgettem, de valószínűleg nem hallotta. Már éppen a keresésükre akartam indulni, amikor megpillantottam őket a kijárat felé igyekezve. Felkaptam a szatyraimat és odaszaladtam hozzájuk.

Hazavittük Zsófit, aki egész úton nagyon pörgött. Egyfolytában csak arról áradozott, mennyire aranyos Jaime Alguersuari. Meg akart kérni, hogy szerezzek neki aláírást, de sajnos nem kérhettem, a szerződésem tiltotta.
Amint kiszállt, Laura előhozakodott azzal, hogy meséljek mi történt, mert látja, hogy valamin nagyon somolygok magamban. Elmeséltem neki mindent, a beszélgetéstől, az idegességen át a beégésemig. Jót derült rajta, amivel nekem is még nagyobb mosoly jelent meg az arcomon.
A nap további részében Laura áradozását hallottam, valamint küzdöttem egy furcsa, roppant szokatlan ám igazán kíváncsiság keltő érzéssel a bensőmben. Talán még sosem vártam ennyire a másnapot, mint most. És amikor kiderült, hogy nem is ok nélkül vártam.. hát azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy nem számítottam ekkora meglepetésre.
Délelőtt a pályánál azonnal a paddockot céloztam meg, Kaiék már ott vártak rám. Alig negyedóra volt még a harmadik szabadedzésig. A gyomrom őrülten korgott, még egy falatot sem ettem, Laura szinte kicibált az ágyból. Félek, a túlzott izgatottság előbb-utóbb megárt neki..
- Jó reggelt!- mosolyogtak.
- Sziasztok – mosolyogtam. – Hogy vagytok?
- Remekül – motyogta Anna és egy nagyot harapott a szendvicsébe.
- Ahh. Muszáj ezt pont előttem? Éhes vagyok! – durcáskodtam, mint egy kisgyerek.
- Ott a pult! – intett Kai a választékkal teli pult felé.
- Tudom, de kezdődik az edzés. Ilyenkor túl ideges vagyok az evéshez – magyaráztam. Egy vállrándítással rám hagyták a dolgot. Bár tényleg farkas éhes voltam, az izgatottságom, ami az edzések és futamok alkalmával mindig előjön, felülemelkedett. Az edzés nem hozott különösebb váratlan fordulatokat, bár a második felére nem igazán tudtam koncentrálni, ugyanis a paddockban feltűnt Gareth, a rózsaszín hajáról és Red Bullos pólójáról szúrtam ki. Úgy tett, mint aki süteményt vesz, de láttam, ahogy felém sandítanak a pultos lánnyal, miközben nagyba beszélgetnek.
Az edzés végéig azon agyaltam vajon mit beszélhettek rólam. Egyedül az tudott kizökkenteni, mikor az óra lejárt. Sebastian megnyerte a harmadik szabadedzést, mögötte Fernando, Jenson, Mark és Felipe, Lewis ezúttal csak a hetedik lett.
Felálltunk, hogy elinduljunk az interjúkat elkészíteni, de Kai megragadta a karomat és a pult felé irányított.
- Vegyél valami szendvicset! – utasított.
- Majd a riportok után… - indultam el újra, de visszahúzott.
- Nem kockáztatom meg, hogy elájulj! – szólt rám.
- De Kai… - ellenkeztem.
- Ha nem nyafognál, már rég riportokat készíthetnél – korholt le. Mint egy fülét-farkát behúzó kiskutya álltam szembe a lánnyal. Rámutattam az első sonkás szendvicsre, ám ő a szokásos tányér helyett ezúttal becsomagolta, majd egy papírtáskába helyezte. Furcsállóan néztem rá, de ő csak biztatóan bólintott. Értetlenül indultam el Kaiék után, belenyúltam a zacskóba a szendvicsemért, amikor valamin megakadt a kezem. Körbetapogattam, egy téglalap alakú tárgy volt. Teljesen szétnyitottam a tasak száját és belekukkantottam. Egy doboz bon-bon hevert benne, méghozzá az egyik kedvenc fajtám. Milka!
Már éppen azon tűnődtem visszaforduljak-e, szólni a lánynak, hogy valamit rosszul csinált, amikor megpillantottam egy borítékot is a tasakban. Kivettem belőle a levelet, ami nagyon rövid volt, még is hatalmas mosolyt csalt az arcomra.

„Utólag is boldog névnapot!
                                    Sebastian :)’’

A szívem kétszer olyan gyorsan kezdett dobogni, még sosem éreztem ilyet azelőtt. Ezzel a pár szóval, és a tudattal, hogy gondolt rám, elérte, hogy az arcomon a levakarhatatlan mosoly jogosan mutatkozzon.

Nagyokat haraptam a szendvicsből, így mire utolértem Kaiékat, majd csak el is fogyott. Felosztottuk, ki-kihez áll sorba, ellentmondást nem tűrően jelentettem ki, hogy Sebastiant magamnak akarom, mármint riportalanyként. Anna jót nevetett ezen a nyelvbotlásomon, míg Kai elég furcsa pillantásokkal méregetett. Még mielőtt bármit is kérdezhetett volna, megragadtam Anna karját és magam után kezdtem húzni.
Seb előtt legalább negyven fotós és riporter vendégeskedett. Anna próbált befurakodni, de egy fél centiméternyi hely sem volt közöttük. Mark felé léptünk, éppen egy angol riporter kérdéseire válaszolt, odanyújtottam a mi mikrofonunkat is, hogy halljuk nyilatkozatát. Mivel mostanság Anna veszi át az operatőr szerepét, bár jóval modernebb és kisebb kamerával, nagyon figyeltem nehogy kitakarjam a képet. Mark készségesen válaszolt a kérdésekre, bár nem tűnt valami jókedvűnek. Amint megkaptuk az utolsó kérdésre is a választ, visszabaktattunk Sebhez, akit még mindig hatalmas tömeg vett körül. Éppen az utolsó kérdésre válaszolt, így előlünk legalább öt riporter távozott. A fotósok nem hagytak sok helyet, de hála Anna könyökeinek és leleményességének, utat törtünk magunknak köztük. Nem voltak valami kedvesek, senki sem húzódott, és nem érdekelte őket élünk-e vagy halunk. Nemes egyszerűséggel képesek lettek volna agyontaposni. Éppen az utolsó ember mellett próbáltunk elhaladni, amikor Anna megbotlott és, ha két kéz nem kapja el a karját, akkor valószínűleg a földön végzi, a kamerával együtt.
- Köszi – állt meg a saját lábán, megigazgatta ruháit, majd megmentőjére pillantott.
- Nincs mit – mosolygott Sebastian. – Minden rendben? – mérte végig.
- Persze – bólintott barátnőm. Seb Anna kamerájára pillantott, hogy annak sincs-e baja, majd a szeme sarkából kiszúrhatta a kezemben lógó tasakot, mert elvigyorodott és azonnal rám pillantott.
- Szia – vetette be azt a csábos, ezer wattos mosolyát.
- Szia – pirultam el. – Feltehetnénk pár kérdést, ugye? – mosolyogtam, ő csak bólintott egy aprót, majd ismét a szatyorra pillantott. Legszívesebben megháláltam volna neki, legalább egy puszival, de annyian voltak körülöttünk, hogy erre semmi esély sem volt.
Anna beindította a kamerát én pedig előhozakodtam pár kérdéssel. Seb nagyon rendes volt, minden kérdésre bő, érthető választ adott. Az utolsó válasza után megköszöntem neki mindent, jól kihangsúlyozva a minden szót, miközben a tasakra pillantottam. Szerencsére vette az adást, elmosolyodott és egy ’’ nagyon szívesen’’ után elváltunk. Nem tudtam elképzelni, hogyan fogom kibírni azt a pár órát még az időmérőig. Hihetetlen, de a rabjává váltam ennek a száguldó cirkusznak.