31. rész: Döbbenet

– Hiányzol – búgta a telefonba.
- Még csak most mentél el – mosolyogtam.
- Sajnálom – motyogta ártatlan hangon.
- Én nem – mosolyogtam, mikor megjelent Dávid az ajtóban. – Hű, milyen fess fiatalember – nevettem.
- Na, még el se indultál… - nevetett Seb a vonal túloldalán.
- Áh. Sajnos, a vérrokonom – nevettem.
- Sajnos? – kérdezte felháborodottan, persze viccesen.
- Óhh, igen. Pedig ő álmaim férfija – nevettem tovább.
- Na, jól van. Megyek, megkeresem Tommit. Ő legalább nem cserél le… - motyogta párom.
- Mi is megyünk – magyaráztam. – Vigyázz magadra, rendben!?
- Igen – felelte mosolygós hangon. – Ti is vigyázzatok magatokra! Meg egymásra is…
- Meglesz – mosolyodtam el.
- Dávid, neked meg sok szerencsét a csajokhoz! – nevetett.
- Kösz – nevetett fel unokabátyám is.
- Szia, Kicsim – búcsúzkodott.
- Szia. Ezer puszi – köszöntem el tőle.
- Neked is – bontottam a vonalat, majd a mobiltelefont is betettem a táskámba.
- Szerintem kész vagyunk – állapítottam meg elégedetten.
- Akkor menjünk! – utasított Dávid. Nocsak, hogy megjött a kedve…

Bezártuk a lakást, majd elindultunk a legközelebbi szórakozóhely felé, gyalog. Egyikünk sem vállalta, hogy alkohol nélkül kibírja az estét. A szórakozóhelyen jó páran voltak, bár így sem volt igaz rá a zsúfolt szó. A legmeghatározóbb a tizenévesek osztálya volt, de azért huszonévesek is akadtak szép számmal.
- Hol kezdjük? – mosolyogtunk egymásra Laurával.
- Fogalmam sincs – vont vállat. – Kezdésképpen igyunk egy koktélt – ajánlotta.
- Rendben – bólintottam, majd mind a pulthoz sétáltunk. Mindhárman rendeltünk egy-egy italt az itallapról, miközben az embereket kezdtem fürkészni, hogy találjak egy csinos lányt Dávid mellé.
- Ott az a barna! – mutatott Lau az egyik lányra tömegben. Éppen a barátnőivel táncolt.
- Nem – felelte tömören Dávid, majd kiitta a poharát és rendelt egy újabbat. Ez így ment, legalább egy háromnegyed órán keresztül. Persze, mindannyian folyamatosan termeltük befele az alkoholos italokat, ami megduplázta a jókedvünket. Boldog-boldogtalan vicces volt a számomra, mindenen képes voltam nevetni, még azon is, ha éppen nem nevettem.
- Téged nem szabad alkohol közelébe engedni – nevetett Dávid.
- Mikor legutóbb ittam, Sebnek haza kellett vinnie – kuncogtam.
- Legalább összejöttetek – mosolygott Laura is.
- Igen – bólogattam. – Össze – bólogattam tovább még legalább egy percig. Persze unokatestvérem és barátnőm egy cseppet dilisnek nézett. – Inkább kimegyek a mosdóba – álltam fel, majd a mosdóba indultam. És szerencsére most sikeresen el is jutottam odáig. Persze, ügyetlenkedtem egy sort, így majd’ negyedórába telt, míg végeztem. Mire visszaértem Dávidék már nem ültek a pult mellett. Keresni kezdtem őket a szememmel, és a táncolók között bukkantam rájuk. Nagyon boldogok voltak s jól érezték magukat, ezért inkább nem is zavartam őket. Visszaültem a székemre és hallgattam a zenét.
A fiatal srácoknak hamar eltűnt, hogy egyedül ücsörgök és azonnal megpróbáltak lecsapni a lehetőségre. Többen méregettek nagyon, flörtölni próbáltak, de végül látták, hogy nem vagyok rá vevő, ezért kerestek más prédát. Egyikük azonban bátrabb volt, és odajött hozzám.
- Szia – köszönt.
- Hello – fordultam felé. Rövid, szőke haja volt, de világosabb, mint Sebastiané, ráadásul arca se volt olyan elbűvölő, mint szerelmemé.
- Egyedül vagy? – kérdezte.
- Nem – ráztam a fejem. – A barátaim táncolnak – intettem a tömeg felé.
- És neked nincs kedved? – kérdezte.
- Táncolni? – hangsúlyoztam a szót, hogy értse, semmi többre nem vágyom.
- Igen– bólintott.
- Rendben – szálltam le ismételten a székről, majd a tömeg felé indultunk. Megálltunk az egyik oldalán és ott kezdtünk lágy ringatózásba. Nem voltam nagy táncos, nem az én asztalom, a csípőrázás és hasonlók, így inkább csak próbáltam úgy tenni, mint aki ért hozzá. Ez, és talán egy kis alkohol, elérte hatását.
- Nagyon jól táncolsz – bókolt.
- Köszi – mosolyogtam. Átkarolta a derekam, ami kezdett nekem egy kis kellemetlenséget okozni. Oké, ez csak tánc, de nekem akkor is barátom van! Így ráztuk egy darabig, míg el nem kezdte a mostanában tizenévesek körében divatos, neked tolom a csípőmet, hogy érezd, mim van, mozdulatait…
- Ne, kérlek! – toltam el magamtól.
- Oké – felelte, de két perc múlva újra elkezdte, majd ajkaim után próbált kapni.
- Ne! – emeltem kezem az arcom elé. – Bocs, de azt hiszem félreértettél. Én csak táncolni jöttem. Barátom van!
- Barát? Olyan, aki magára hagy egy ilyen gyönyörűséget? – kérdezte.
- Nem hagyott magamra, csak dolga van! – feleltem. Na, nem mintha bármi köze lenne hozzá.
- Egy másik nővel? – vigyorgott, mire én lekevertem neki egy pofont. Nem kenyerem az erőszak, de senki ne sértegesse azt, akit szeretek! Mielőtt még válaszolhatott volna visszamentem a pulthoz, és felültem jól megszokott helyemre. Újra Lauráékat kezdtem keresni szememmel. Még mindig táncoltak, és nagyon jól érezték magukat.

Ücsörögtem még egy darabig, de nem éreztem magam igazán jól. Nagyon hiányzott, hogy Seb velem legyen.
Mivel Dávidék jól szórakoztak, úgy döntöttem nem rontom el az estéjüket.
- Megmondanád nekik – mutattam unokatestvéremre, miközben a pultos srácnak magyaráztam. – hogy hazamentem?
- Persze – bólintott mosolyogva.
- Köszönöm – mosolyogtam rá, majd leugrottam a székről és a kijárathoz igyekeztem. Amint kiértem, elővettem a mobilomat és küldtem egy sms-t páromnak. „Szeretlek! <3”
Az se érdekel, ha csak reggel fogja látni, mindenképpen tudatni akartam vele, hogy tényleg borzasztó sokat jelent a számomra. Elindultam hazafelé, mire csörögni kezdett a telefonom. Seb volt az.
- Szia – emeltem mosolyogva a fülemhez a készüléket.
- Szia, Kicsim – mosolygott. – Én is szeretlek – mondta el, ma már nem is tudom hanyadszorra.
- Felébresztettelek? – aggódtam.
- Nem, még fent voltam – mesélte. – Átnéztem a fiúk pár tervét.
- Aludnod kellene! – emlékeztettem.
- Fogok – bizonygatta. – Ne aggódj!
- De aggódom, Szívem! – mondtam kissé felháborodottan.
- Nem soká lefekszem, és holnap már rendesen fogok aludni, oké? – kérdezte.
- Rendben – egyeztem bele. – De szavadon foglak!
- Tudom – kuncogott. – Egyébként, merre vagy? Nem hallok semmilyen zenét…
- Éppen hazafelé sétálok – magyaráztam.
- Rossz volt a buli?
- Kicsit – vontam vállat. - Laura és Dávid nagyon jól érzik magukat, táncolnak meg minden. De… nekem nem volt kedvem – húztam el a számat.
- Na, és… hány fiú vetett rád szemet? – kérdezte nevetve.
- Pár tizenéves, meg egy srác felkért táncolni, de közöltem vele, hogy esélytelen – meséltem.
- Értem – tudtam, hogy mosolyog. – Sajnálom, hogy nem mehettem el veled.
- Semmi baj – nevettem fel. – Majd bulizunk, ha megnyerted a címet - mosolyogtam. Nincs messze ez a pillanat, érzem.
- Szavadon foglak!
- Csak nyugodtan – mosolyogtam.

Egészen addig beszélgettünk, míg haza nem értünk. Akkor aztán a lelkére kötöttem, hogy menjen aludni. Én is így tettem. Átöltöztem, majd bebújtam az ágyikómba.
Reggel aztán arra keltem, hogy hatalmas csönd honolt a házban. Ironikus, nem?
Körbenéztem, de sehol nem láttam Laurát. Lehetséges, hogy nem jöttek volna haza?  Kipattantam az ágyból és elindultam körbe a lakásban. Benéztem a konyhába, de semmi, a nappaliba is, de ott sincs semmi. Az összes helységbe benéztem, de sehol nem voltak. Végül benyitottam Dávid szobájába. Ott aludt az ágyában. Egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el torkomat, majd megláttam, hogy mellette is dudorodik a takaró és valaki mocorogni kezd alatta. Értetlenül vártam, hogy meglássam ki az, mire egy ismerős szőke hajzuhatag bukkant elő a paplan alól. Még a szám is tátva maradt!